Nehézségek...

Te jó ég! Mennyire eltűntem az éterből!
Esélyem nem volt írni. Még arra sem volt időm az elmúlt két hétben, hogy az e-maileimet elolvassam... Reggel keltem hajnalban, dolgoztam, aztán suli, suli után meg tanulás meg projektmunka ezerrel... És akkor görnyedés a könyvek fölött éjszakáig, aztán hajnalban megint kelés... Nem is tudom, hogyan éltem túl napi 4-5 óra alvással!
Tegnapra már teljesen készen voltam. Sírógörcs jött rám és nem akartam mást, csak aludni (sikerült, este 8-kor már durmoltam).
Még egy hete elolvastam a Twilight-ot, és azóta már fertőzöm vele a környezetem. Klau már eddig is imádta, ketten viszont elértük, hogy Tusi is belefogjon az olvasásba - és most már nem bírja letenni! :) Én meg már megrendeltem a 2. kötetet, mert Peti azt mondta, ha túl vagyok sikerrel a csütörtöki vizsgán, olvashatok végre.
Ma átadtam magam a jól megérdemelt pihinek. Reggel megcsináltam egy házi dolgozatot, és azóta lóg a lábam bele a világba. Túlhajszoltam magam, és most kell egy kis nyugalom. Pláne, hogy az utóbbi napjaim inkább a feszültségről szóltak, mintsem az örömről...
Két nagyon értékes ember egyre közelebb került hozzám az elmúlt másfél hétben, és ettől máris értékesebbnek érzem magam. Ezzel párhuzamosan viszont egy másik fontos személyt kezdek elveszíteni, akibe nem értem, mi ütött. Ahogy a családomba se értem, mi ütött. Nagyobbik öcsém megint belekeveredett valamibe, amibe nem kellett volna, anyáék meg a lehető legrosszabbul reagálták le a szitut. Ráment az egész hétvégém, hogy mediáljak közöttük, hazamentem, öcsémet elhoztam, aztán vissza hazaküldtem, miután kibeszéltünk mindent. Sikerült viszont elérni, hogy nyugodt hangnemben leültek és ők is megbeszéltek mindent. Talán sikerül együtt kimászni a gödörből.
Az energiáimat viszont mind beleöltem a családi konfliktusok elcsitításába, és most nincs bennem elég erő, hogy a saját konfliktusaimat rendezzem. Drága legjobb barátnőm elhordott mindennek egy SMS-ben, de amikor módunk lett volna megbeszélni a problémáinkat, inkább eltekintettünk tőlük és rossz szokásunkhoz híven megint úgy csináltunk, mint ha mi sem történt volna. Pedig akkora köztünk a feszültség, hogy kézzel tapintható. És ezt már nem lehet pusztán a szőnyeg alá söpörni... Engem meg közben felemészt a kín, mert nem látom a kiutat.
A jó hír, hogy egyre többet bringázom, és ez kikapcsol egy kicsit. Jó hatással van rám mind pszichésen, mind fizikálisan. Persze tegnap majdnem kinyúvadtam egy szerencsétlen kis baleset következtében, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy megakadályoztam, hogy a felém repesztő autó alá essek. És a vicc az, hogy végül megúszta az egészet mindenféle karcolás nélkül. Odafentről valaki nagyon vigyáz rám, ebben biztos vagyok. Hisz ott van például a meló dolog. Hétfőn hajnalban már sírtam, hogy én nem akarok dolgozni menni többet, viszont a végső döntést nehezemre esett meghozni. Erre még aznap délután megcsörrent a telefonom, és közölték velem, hogy a pozíciómat megszüntették (összesen a pozíciók 30%-át igazából), és így csak más személyek mellőzése árán tudnak nekem munkát adni. Mondanom sem kell, repestem az örömtől, és önként mondtam, hogy akkor inkább nem dolgoznék többet. Az élet segített ezt a dilemmámat is elsimítani.
Drága barátom, Axel szokta mondani, hogy semmi nem történik ok nélkül. Tőle függetlenül én is ezt a filozófiát vallom. Világ életemben szerencsém volt mindig mindennel, és néha mesébe illően jól jöttek össze a dolgok. Persze semmi sincs ingyen, és cserébe nekem is vannak problémáim, de sosem adom fel. "Segíts magadon, és Isten is megsegít." - én ebben biztos vagyok. Vannak céljaim, vannak vágyaim, és vannak társaim az úton. Talán nem ugyanaz a végállomásunk, mégis amíg lehet, együtt utazunk. És ez nekem nagyon sokat jelent.
Most egy olyan ember készül kilépni az életemből, aki még nem ismeri a saját végállomását. Szokták mondani, hogy "az a hajó, amely nem tudja, hová tart, annak egyik szél sem kedvez". Szerintem ez is nagyon igaz, különösen drága barátnőmre. Ő örök elégedetlen, nem tud a pillanat örömének élni - és talán ez a legnagyobb ellentét közöttünk. És egy ilyen embert, akinek semmi nem elég jó, nagyon nehéz vigasztalni. Ha maga sem látja a kiutat, akkor te hogyan mutathatnál neki egyet? Hiszen amit te mondasz, az soha nem elég jó. Vagy ha az is, akkor sem ismeri el a szemedbe, hanem kis idő múlva előrukkol vele mint saját ötlettel. Volt már rá példa nem egyszer.
Vele kapcsolatban viszont már semmin nem lepődök meg. Annyira különbözünk, annyira más nézőpontból szemléljük a világot, hogy ugyanabban a dologban talán mindkettőnknek igaza van, mégsem tudunk megegyezni. Hogyan is tudnánk?! Képtelenség... Így viszont nehéz együtt élni az életet. Különösen, hogy mindig megkapom (ezt már face to face a szemembe), hogy bunkó vagyok, hülye vagyok, mekkora hülyeségeket beszélek. Aminek örülök, annak nem örül viszont, én viszont minden esetben örüljek vagy szomorkodjak vele. Hiába vagyok kos, mellette meghunyászkodom. Egy skorpió legyőzött... Félek a mérgétől, pedig nekem is megvannak a saját fegyvereim.
Csak remélhetem, hogy már nem odázzuk sokáig a szembesülést a problémáinkkal. Már olyan sok minden gyűlt a szőnyeg alá, hogy hasra esünk benne. Épp itt az ideje, hogy mindkét fél sérelmei a felszínre törjenek...

Continue >>>

Politikai ideológia

Érdekes Szervezetszociológia órám volt ma. A tanár megkérdezte, hogy a csoportban kinek van letisztult politikai ideológiája. Mivel senki nem jelentkezett, értetlenkedve újra feltette a kérdést, és próbált rájönni, mi lehet annak az oka, hogy senki nem vállalja ezt fel. Természetesen a kérdés nem pártszimpátiára vagy tényleges színvallásra irányult, pusztán arra volt kíváncsi, ki azonosult bármelyik ideológiával.
Nagy nehezen, hosszas véleményütköztetés után az alábbiakat sikerült megállapítanunk:
- A korosztályunk elsősorban konkrét esetekben formál véleményt, de nem érezzük magunkat valahová tartozónak. Mindenről meg van a saját véleményünk, de konkrét ideológiával nem tudunk azonosulni.
- Bár a tanárunk és köztünk pusztán 12 év a korkülönbség, mégis jelentős különbözőségeket tártunk föl. Az ő idejében rendszeresek voltak a csoportok, egyének közötti politikai viták, és akkor ez normálisnak számított. Vitáztak, meghallgatták egymást, formálták egymás és saját véleményüket. Nálunk viszont ez már egyáltalán nem szokás. Ezt több dologra vezettük vissza:
- Egyházi egyetemre járunk, s ezért valamilyen szinten tabunak érezzük a politikai megnyilatkozásokat.
- Manapság az emberek nem értő és megértő diskurzusokat folytatnak a témáról, hanem a saját nézeteikhez ragaszkodnak, meg sem hallgatják a másikat, és ha az az ő nézeteiknek ellentmondót mond, beskatulyázzák őt, melynek folytán megromlik a felek kapcsolata. Éppen ezért mi kerüljük a politikai fejtegetéseket, mert nem tudhatjuk, ki hogyan reagál, és a barátságaink, kapcsolataink fontosabbak annál, mintsem hogy megkockáztassuk, hogy megromoljanak.

Ezekkel én is mind egyetértettem, de azt is le kell szögeznünk, hogy a mi nézeteink meglehetősen "vegyesek": van, amiről liberálisan gondolkodunk, van, amiről demokratikusan, és vannak olyan kérdéskörök is, amelyek esetén viszont a szocialistákkal értünk egyet. Felmerülhet a kérdés, hogy ez vajon normális-e?
Amikor azt mondta az órán az egyik srác, hogy ő semelyik ideológiával nem ért egyet, a tanár reakciója - poénnak szánva - az volt, hogy akkor ő deviáns. De a fiú természetesen nem az!
Hiszen gondoljunk csak bele: minden korszaknak megvoltak a maga ideológiái, és az újabb irányzatok az újabb társadalmi helyzetekben és újabb problémák közepette születtek. Én úgy gondolom, ez a mi esetünkben sincsen másként. Minden korszakban az adott gondolkodók írásai, szerepvállalásai kapcsán kerültek előtérbe az új gondolatok, és terjedtek el szélesebb körökben, majd az egész világban.
Bár mi nem vagyunk nagy gondolkodók, sem politikai szakértők, de azért mégiscsak értelmiségiek vagyunk. A mai órán a legjobb képességű csoporttársaim voltak jelen, és úgy gondolom, hogy magas szintű entellektuális vita alakult ki közöttünk és az előadó között a témáról.
Az én meglátásom az, hogy a mai magyar helyzetben mi egy teljesen új nézőpontot képviselünk, saját kialakult elképzeléseink vannak - és persze ez teljesen normális. A jelenlegi körülményeket és eseményeket mi másképp interpretáljuk és másképpen fogalmazzuk meg. Talán ebből hamarosan egy teljesen új politikai irányzat fog kialakulni, de ezt nem tudhatom előre.
Az bizonyos, hogy ha régen generációs különbségekről beszéltek az emberek, ma már az egyes korosztályok között is éles különbségek vannak. Egyre többen tapasztaljuk, hogy 5-6 év is nagy különbség, és teljesen más fajta világlátást és gondolkodásmódot tanúsítanak a különböző korcsoportú emberek. Azt nehéz megmondani, hogy javuló vagy romló tendenciának vagyunk a szemtanúi, hiszen az egyes rétegeken belül is jelentős különbségek vannak.
Mi igyekszünk értelmes gondolkodók módjára megfogalmazni gondolatainkat, de az egyetem erre nagyon kevés lehetőséget biztosít. Manapság jellemző, hogy mindenki mereven ragaszkodik a saját álláspontjához. Egyre ritkább az olyan előadó, aki maga is tanulni szeretne a hallgatóitól és kíváncsi a véleményükre. A kommunikáció egyre inkább egyoldalú. A hallgató befogadja, amit hall, értelmezi azt valamilyen módon, saját véleménye lesz a témáról, majd magában némán állást foglal. Talán a legjobb az lenne, ha ezeket a titkos állásfoglalásokat megosztanánk egymással kötetlen keretek között az egyetem falain kívül. Hiszen alig ismerjük egymást, de azt mind sejtjük, hogy nagyon sok bennünk a közös. És hogy sok alapvető politikai kérdésben egyetértünk, miközben a nagy ideológiákkal viszont nem tudunk azonosulni.
Talán a legtöbben mégis azt sajnáljuk, hogy nem csak az egyetemen belük tapasztaljuk, hogy csak egyirányú a kommunikáció, és nem kíváncsiak az egyes véleményekre. Ugyanez történik a politikában is. Emberek döntenek fontos dolgokról, amelyekkel sosem találkoztak. Az érintetteket nem kérdezik meg, de közben milliárd forintokkal dobálóznak. Annyi pénzt pedig még ők sem láttak egyben. Talán azt sem tudják, hány nulla is van valójában a milliárdban. Valószínűleg nem is érzik bizonyos intézkedéseiknek a súlyát. Mi pedig csak azt érezzük, hogy egyre nehezebb az életünk, míg mások még mindig egyenlőbbek az egyenlőknél...

Continue >>>

Bringázz az egyetemre!

Most találtam egy tök jó kezdeményezést, és gyorsan regisztráltam is.
A lényeg, hogy május 8-ig legalább 8 alkalommal menjek bringával az egyetemre.


Kíváncsi vagyok, leszek-e elég tökös csaj, hogy akár többször is menjek bicóval, mint 8. (Persze először el kéne vinni végre szervizbe a bicajt, mert vmi gyíkja van... És ez hátráltatni fogja a projektet...) :(

Continue >>>

Évek...

Még jó, hogy az embernek van egy régi, elfeledett blogja, amelyet alig használt, és amelyet nagyon hamar megunt. Talán nem lesz ez most sem másképp. Talán megint megunom... Mégis rászántam két egész órát, hogy rendbetegyem, hogy átalakítsam. Muszáj volt, hiszen eltelt két év, és már nem az énemet tükrözi. Sokat változtam, és már rég nem olyan rózsaszín minden, mint a blogom régi dizájnja.
Na de ne rohanjunk ennyire előre. Mert persze még most is rózsaszín a világ, csak már nem pink, hanem szolidabb, és füstszerűen gomolyog benne némi szürke és fekete is.
Két év hosszú idő, és mégis úgy elszaladt! Talán túl sok minden történt ahhoz, hogy mindent felsoroljak, és hogy mindenre emlékezzek. Még mindig Vele vagyok, még mindig Őt szeretem, de azóta már túlvagyunk egy szétköltözésen és majdnemszakításon (meg mindazon, aminek ezek voltak a hozományai). Követtem el hatalmas hibákat, de Ő megbocsátott, Ő még mindig tökéletes. Sőt! Azóta megkérte a kezemet, és most már menyasszony vagyok. Azt hiszem, ez a legnagyobb változás.
Közben persze dolgoztam is, meg fel is mondtam, meg jártam két egyetemre, most a másodikat jól ott is hagytam, az elsőn meg lassan záróvizsgázom. A szakdolgozat kész, és azt hiszem, én is készen vagyok az Életre.
Esküvőt tervezünk, pénzt kuporgatunk, és hamarosan a Pocaklakó-projekt is beindul. Csak sajnos az út rögös, de azért mi kitartóan vesszük az akadályokat.
Közben persze lett egy nagy gazdasági világválság is ide a nyakunkra, ha még nem lett volna amúgy is elég nehéz az életünk. Szegény magunkfajtákat rendesen ellehetetlenítik, sőt nem csak minket... Mindenkit.
De nem akarom, hogy az első bejegyzésem nagyon sopánkodós legyen, hiszen nincsen okom csüggedni. A férfi, akit szeretek, szeret, és hamarosan ezt meg is pecsételjük. Most csak ennek kell számítania. Akármilyen borongós a világ, nekünk nem szabad hagyni, hogy az elénk görgetett akadályok elvegyék a kedvünk.
Belevágunk hát, és szervezünk. Még hozzá esküvőt. Ráadásul nem is kicsit, hiszen leszünk vagy hetvenen! A tervek már körvonalazódnak, és a tőke is gyűlik a megvalósításhoz.
Azt hiszem, ilyen időkben minden kis örömbe kapaszkodni kell és nem szabad megállni. Mert ha elvész a lendület, elsodor az ár. És ha egyszer letérünk az Útról, amelyet magunknak szántunk, talán sosem érünk többé célba.
Mi közösen szeretnénk célba érni, és ezért mindent megteszünk. Remek páros vagyunk, jól kiegészítjük és ellensúlyozzuk egymást. És mivel a boldog életre nincs recept, mi csak úgy találomra fűszerezzük mindenfélével. S ha úgy vesszük, minden adott egy jobb élethez...

Continue >>>