Nehézségek...

Te jó ég! Mennyire eltűntem az éterből!
Esélyem nem volt írni. Még arra sem volt időm az elmúlt két hétben, hogy az e-maileimet elolvassam... Reggel keltem hajnalban, dolgoztam, aztán suli, suli után meg tanulás meg projektmunka ezerrel... És akkor görnyedés a könyvek fölött éjszakáig, aztán hajnalban megint kelés... Nem is tudom, hogyan éltem túl napi 4-5 óra alvással!
Tegnapra már teljesen készen voltam. Sírógörcs jött rám és nem akartam mást, csak aludni (sikerült, este 8-kor már durmoltam).
Még egy hete elolvastam a Twilight-ot, és azóta már fertőzöm vele a környezetem. Klau már eddig is imádta, ketten viszont elértük, hogy Tusi is belefogjon az olvasásba - és most már nem bírja letenni! :) Én meg már megrendeltem a 2. kötetet, mert Peti azt mondta, ha túl vagyok sikerrel a csütörtöki vizsgán, olvashatok végre.
Ma átadtam magam a jól megérdemelt pihinek. Reggel megcsináltam egy házi dolgozatot, és azóta lóg a lábam bele a világba. Túlhajszoltam magam, és most kell egy kis nyugalom. Pláne, hogy az utóbbi napjaim inkább a feszültségről szóltak, mintsem az örömről...
Két nagyon értékes ember egyre közelebb került hozzám az elmúlt másfél hétben, és ettől máris értékesebbnek érzem magam. Ezzel párhuzamosan viszont egy másik fontos személyt kezdek elveszíteni, akibe nem értem, mi ütött. Ahogy a családomba se értem, mi ütött. Nagyobbik öcsém megint belekeveredett valamibe, amibe nem kellett volna, anyáék meg a lehető legrosszabbul reagálták le a szitut. Ráment az egész hétvégém, hogy mediáljak közöttük, hazamentem, öcsémet elhoztam, aztán vissza hazaküldtem, miután kibeszéltünk mindent. Sikerült viszont elérni, hogy nyugodt hangnemben leültek és ők is megbeszéltek mindent. Talán sikerül együtt kimászni a gödörből.
Az energiáimat viszont mind beleöltem a családi konfliktusok elcsitításába, és most nincs bennem elég erő, hogy a saját konfliktusaimat rendezzem. Drága legjobb barátnőm elhordott mindennek egy SMS-ben, de amikor módunk lett volna megbeszélni a problémáinkat, inkább eltekintettünk tőlük és rossz szokásunkhoz híven megint úgy csináltunk, mint ha mi sem történt volna. Pedig akkora köztünk a feszültség, hogy kézzel tapintható. És ezt már nem lehet pusztán a szőnyeg alá söpörni... Engem meg közben felemészt a kín, mert nem látom a kiutat.
A jó hír, hogy egyre többet bringázom, és ez kikapcsol egy kicsit. Jó hatással van rám mind pszichésen, mind fizikálisan. Persze tegnap majdnem kinyúvadtam egy szerencsétlen kis baleset következtében, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy megakadályoztam, hogy a felém repesztő autó alá essek. És a vicc az, hogy végül megúszta az egészet mindenféle karcolás nélkül. Odafentről valaki nagyon vigyáz rám, ebben biztos vagyok. Hisz ott van például a meló dolog. Hétfőn hajnalban már sírtam, hogy én nem akarok dolgozni menni többet, viszont a végső döntést nehezemre esett meghozni. Erre még aznap délután megcsörrent a telefonom, és közölték velem, hogy a pozíciómat megszüntették (összesen a pozíciók 30%-át igazából), és így csak más személyek mellőzése árán tudnak nekem munkát adni. Mondanom sem kell, repestem az örömtől, és önként mondtam, hogy akkor inkább nem dolgoznék többet. Az élet segített ezt a dilemmámat is elsimítani.
Drága barátom, Axel szokta mondani, hogy semmi nem történik ok nélkül. Tőle függetlenül én is ezt a filozófiát vallom. Világ életemben szerencsém volt mindig mindennel, és néha mesébe illően jól jöttek össze a dolgok. Persze semmi sincs ingyen, és cserébe nekem is vannak problémáim, de sosem adom fel. "Segíts magadon, és Isten is megsegít." - én ebben biztos vagyok. Vannak céljaim, vannak vágyaim, és vannak társaim az úton. Talán nem ugyanaz a végállomásunk, mégis amíg lehet, együtt utazunk. És ez nekem nagyon sokat jelent.
Most egy olyan ember készül kilépni az életemből, aki még nem ismeri a saját végállomását. Szokták mondani, hogy "az a hajó, amely nem tudja, hová tart, annak egyik szél sem kedvez". Szerintem ez is nagyon igaz, különösen drága barátnőmre. Ő örök elégedetlen, nem tud a pillanat örömének élni - és talán ez a legnagyobb ellentét közöttünk. És egy ilyen embert, akinek semmi nem elég jó, nagyon nehéz vigasztalni. Ha maga sem látja a kiutat, akkor te hogyan mutathatnál neki egyet? Hiszen amit te mondasz, az soha nem elég jó. Vagy ha az is, akkor sem ismeri el a szemedbe, hanem kis idő múlva előrukkol vele mint saját ötlettel. Volt már rá példa nem egyszer.
Vele kapcsolatban viszont már semmin nem lepődök meg. Annyira különbözünk, annyira más nézőpontból szemléljük a világot, hogy ugyanabban a dologban talán mindkettőnknek igaza van, mégsem tudunk megegyezni. Hogyan is tudnánk?! Képtelenség... Így viszont nehéz együtt élni az életet. Különösen, hogy mindig megkapom (ezt már face to face a szemembe), hogy bunkó vagyok, hülye vagyok, mekkora hülyeségeket beszélek. Aminek örülök, annak nem örül viszont, én viszont minden esetben örüljek vagy szomorkodjak vele. Hiába vagyok kos, mellette meghunyászkodom. Egy skorpió legyőzött... Félek a mérgétől, pedig nekem is megvannak a saját fegyvereim.
Csak remélhetem, hogy már nem odázzuk sokáig a szembesülést a problémáinkkal. Már olyan sok minden gyűlt a szőnyeg alá, hogy hasra esünk benne. Épp itt az ideje, hogy mindkét fél sérelmei a felszínre törjenek...