Good news

Nincs időm sokat írni, mert megyek DOLGOZNI!!! :)
Végre van munkahelyem, ráadásul nem is akármilyen, úgyhogy most nagyon szerencsésnek érzem magam. :) Ha nem leszek lusta, hamarosan írok egy hosszabb lélekzetvételű beszámolót... :D
Most viszont húzok készülődni, nehogy elkéssek. :D

Continue >>>

Lázban égve... :)

Ma reggel órákat töltöttem azzal, hogy megtaláljam azt a blog template-et, amelyik illik a hangulatomhoz. Nos, jelentem, a küldetés nem járt sikerrrel. :( Kénytelen voltam bealkudni, és beérni egy olyan sablonnal, ami tetszik is meg nem is. De már meguntam a keresgélést...
Ami meg a magánéletemet illeti... Nos, éppen fel vagyok teljesen spanolva, mert ma este találkozom pár Getro-s volt kollégámmal, másrészt pedig utána - ha minden jól megy - találkozom az elcsábítómmal is... :) Természetesen alig várom, hogy este legyen végre, és kicsíphessem magam, és elindulhassak bele a pesti éjszakába. Sokat várok ettől az estétől - talán túl sokat is, de nem érdekel. :) A lényeg, hogy jól fogom érezni magam; sokat csocsózom és még többet nevetek. :) Csak telne már az a fránya idő! :D
Ami meg a deportálásomat illeti... Hát Anya még mindig komolyan gondolja, de talán majdcsak megegyezünk valahogy. :) Most úgyis csak az este érdekel, a kedvemet semmi nem tudja elrontani. :D

Continue >>>

Deportálás

Nem is tudom, hogy öntsem szavakba a történteket... Zaklatott idegállapotban nehéz gondolkozni.
Szóval az úgy történt, hogy édes anyukám ma nálunk alszik, mert holnap itt Pesten tölti a gyaksziját... Éshát ugye a legutóbbi elhagyom-Petit-mizéria kapcsán előadta a saját meglátását. Pontosabban közölte, hogy szerinte mi lenne a legjobb megoldás a kialakult helyzetre: deportálni akar Angliába!!!
Szerinte ha külföldre mennék dolgozni, és kicsit távol lennék mindenkitől, megjönne az eszem, és rájönnék, hogy hülye vagyok ésatöbbi... Szerinte jót tenne a távolság, a munka, az új emberek. És akkor még az a problémám is meg lenne oldva, hogy el akarok költözni Petitől.
Hát lehet, hogy szerinte ez olyan marha jó ötlet, de én kiakadtam a puszta gondolattól is. Nem akarok világgá menni!!! Akkor mindenki távol lenne tőlem, akit szeretek, és ez nekem biztosan nem tenne jót. Persze az ötletben van valami csábító is, de gyáva vagyok én az ilyesmihez. Különben is, ma végre újra jelentkezett az a fiú, aki miatt az egész multkori felfordulás volt, és vele is szeretném végre valahogy jó mederbe terelni a dolgokat... Szerintem ő sem tudja igazán, mit is vár tőlem, de ez egyelőre fordítva is igaz. Még mindig tényleg nem tudom, hogy mit akarok. Egy elköltözés tényleg segítene rendezni a gondolataimat és érzéseimet, de nem hiszem, hogy nekem ehhez a csatornán túlra kéne költöznöm. :S
Bár össze tudnám kicsit szedni a gondolataimat... Talán majd holnap vagy holnapután le tudom ezt írni normálisan... Nem tudom... Most éppen kétségbe vagyok esve...!

Continue >>>

Idiotizmusom újabb fémjele

Nos... Talán nem helyes, de mégis úgy érzem, le kell írnom, min megyek keresztül. Azt nem tudom, hol is kezdjem, mert ez egy hosszú történet. Úgy két és fél hete kezdődött, és most már teljes káosszá vált miatta az életem...
Illetve mindennek én vagyok az oka, az én döntéseim, az én cselekedeteim. Ezt nem lehet egyszerűen a sorsra vagy a véletlenre fogni. Hisz én irányítottam az eseményeket.
Szóval minden azzal kezdődött, hogy Peti jó egy hónapja elment Seattle-be dolgozni. Az első két hétben még jól viseltem a dolgot (relatíve, magamhoz képest), sokat dolgoztam, lefoglaltam magam. Aztán két és fél hete hétfőn elmentem Steve barátommal meg pár régi csoporttárssal buliznia Morrison's1-be. Az este jól alakult, csocsóban egy ideig verhetetlenek voltunk, de ahogy fáradtam, úgy romlott a teljesítményem is... Közben a sráccal, aki időközben a csocsópartnerem lett, egyre többet beszélgettünk és jól összebarátkoztunk. Miután bezárt a hely, együtt mentünk tovább a Morrison's2-be, és ott folytattuk a táncolást...
Légyeg a légyeg, kiderült, hogy sok tekintetben jó páros vagyunk, és kölcsönös vonzalom alakult ki köztünk. Én pedig nem bírtam magammal... A következő héten többször is találkoztunk, és én egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni, hogy mit is akarok az élettől.
Petivel már rég nem az igazi, hiszen túlságosan is különbözünk, és sokmindenben be kell alkudnom, ha azt akarom, hogy ez a kapcsolat működjön. Ezen már régóta dilemmázom, úgy egy éve biztosan, hiszen akkor akartam Petit először elhagyni... De akkor még rendbetettük a dolgokat, vagy legalább is én ezt elhitettem magammal. Most pedig teljesen össze vagyok zavarodva.
Megint megpróbáltam szakítani, de nem voltam elég erős hozzá, hogy végigvigyem, amit elhatároztam. Peti kivételesen a sarkára állt és nem akart elengedni, nekem pedig kényelmesebb volt újra a karjaiba vetnem magam. De tudom persze, hogy ez a döntés csak a gyávaságom eredménye volt, nem pedig az őszinte érzéseké. Mert olyanok nekem már nincsenek...
Tudom, hogy lehetne ezt a kapcsolatot folytatni még, akár évekig is, de most úgy érzem, nekem nem erre van szükségem. És az biztos, hogy egy életen át ezt nem bírnám...
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másik fiú iránti érzéseim is hozzájárultak ahhoz, hogy szakítani próbáltam. Nem elsősorban ő az oka, hisz őt még nem is ismerem igazán. De időt és lehetőséget szerettem volna adni magunknak, hogy jobban megismerjük egymást, és hogy kiderüljön, tényleg olyan jól összeillünk-e.
De persze már mindent teljesen elszúrtam, ahogy szoktam. Amikor kiderült, hogy Petit nem voltam képes elhagyni, a másik fiú örökre elbúcsúzott, mondván, túl sokat jelentek neki ahhoz, hogy pusztán barátok legyünk... Még mindig könnybe lábad a szemem, ha belegondolok, hogy elveszítettem őt, pedig megpróbáltam újra felvenni vele a kapcsolatot és semmi választ nem kaptam... Valószínűleg elege lett a huzavonából, és nem akar egy ennyire komolytalan és lökött csajjal kezdeni... Meg is értem őt mélységesen. Csak fáj.
Azt, hogy most mi lesz, nem tudom... Valószínűleg elköltözöm Petitől és adok időt magamnak tisztázni a gondolataimat és az érzéseimet. Már úgyis kellően hülyét csináltam mindenkiből, kellően megbántottam mindenkit, és éppen elég fájdalmat okoztam. És tudom, hogy erre nincsen mentség...

Continue >>>

Shit és suck.
Azt sejtettem, hogy a nyomszakértők nem fogják elkapkodni a dolgot, de hát az már kész kabaré, hogy még mindig nem értek ide. Eltelt több mint 36 óra a bejelentésem óta.
Tegnap persze itthon ültem egész nap, még a boltba is csak rohanva mentem el, nehogy pont akkor jöjjenek. De nem jöttek. Úgyhogy ma megint felhívtam a 107-et (9:30-kor), hogy mondjanak már valamit, hiszen holnap már hétfő, nem ülhetek itthon örökké. Kértem a kedves hangú kisasszonyt, hogy ellenőrizze a rendszerben, hogy mi lehet a gond. Hát miután bediktáltam az adatokat, visszakérdezett, hogy biztos? Mondtam neki, persze. Még a járőrök is kijöttek. Erre kérte, hogy tartsam. Tartottam 3 percig, mire visszakérdezett, hogy biztos, hogy ekkor történt? Mondom, biztos. És mit loptak el? Mondom, bicikliket. Erre kérte, hogy megint tartsam. Újabb 3 perc csend, mire visszaveszi a telefont. "Ugye visszahívhatjuk ezen a számon?" Mondtam neki, hogy persze, azt megköszönném. És letettük. És azóta is várok.
A fentiek alapján az a megérzésem, hogy valamit nagyon félreadminisztráltak. Ha látta volna a rendszerükben az esetemet, akkor nem kérdezett volna rá minden részletre. Úgyhogy ezek szerint tök potyára gubbasztok itthon két napja a csodára várva. Pedig tegnapra is meg mára is meghívásom volt a sógornőmékhez. De ha szerencsém lenne, és ideérnének a nyomszakértők délig, akkor még át is tudnék menni hozzájuk ebédre, és ott tölthetném a délutánt.
Úgyhogy most ismét reménykedek és nézegetek kifelé az ablakon, hátha egyenruhásokat látok. Meg persze várom, hogy visszahívjanak, hogy sűrűn elnézésüket kérik, és máris küldjük a kollégákat.

Continue >>>

A lopás

Ismét egy nemvidám post következik. Akik már amúgy is nehezen viselik szenvedéseimet, inkább el se olvassák.

Szóval, az úgy volt, hogy volt nekünk 3 szép kerékpárunk (na jó, két szép és egy kicsit régebbi, amit én annyira nem szerettem). A lépcsőház pincéjében, a saját tárolónkban tartottuk őket, mert Peti évek óta ott tartotta a régi bringáját, és mikor nekem meg neki is vettünk újat, értelemszerűen azok is odakerültek. Nekem tavaly nyáron vettünk új bicót, Petinek idén április elején. A Petié 75.000-erbe kóstált, az enyém csak 35-be, a régit meg nem tudom, azt Peti annó 25.000 forintért vette, de az már biztos megvolt vagy 5 éve.
Na ma ki akartam menni a metro áruházba, és mivel nincs túl messze, ezért bringára akartam pattanni, mert úgy egyszerűbb hazahozni a sok motyót, mint gyalog. Még kacérkodtam is a gondolattal, hogy a Peti új biciklijével megyek, mert igazán még úgysem volt lehetőségem kipróbálni, de aztán úgy döntöttem, inkább nem, mert az sokba került és nehogy az áruház elől ELLOPJÁK.
Na hát a jós szólt belőlem, mikor erre gondoltam, mert mikor lementem a pincébe és kinyitottam a tárolónkat, a három biciklinek hűlt helye nem volt (a festékes dobozok és egyéb vackok bezzeg a helyükön voltak). Na azon nyomban nyúltam a telefonomért, de mivel Petinél ekkor még javában hajnal volt, inkább az ő anyukáját hívtam fel, hogy mitévő legyek. Természetesen hívtam a rendőrséget, miután beszéltem a közös képviselővel is.
Míg a rendőrökre vártam, felhívtam az én anyumat is, aki mellett pont ott volt az ügyvéd barátnője (micsoda szerencse :S ), aki mondta, hogy hívjam fel a biztosítót is, míg a rendőrökre várok, és ne aggódjak, ha valami papírt nem találok, azokat később is be lehet majd mutatni. Szóval nyugtatgatott ő is, anya is, anyós is, mindenki.
Persze kicsit le is higgadtam, így eszembe jutott, hogy hol keressem a biciklik jótállásait és blokkjait, a két újé így meg is lett. (A régié fingom nincs, megvan-e még egyáltalán, de nem is az az igazán érdekes, hanem a másik kettő.)
Persze a szituban még az a szép, hogy a pincében nem jártunk uszkve 1 hónapja, mert olyan rekkenő hőség volt, utána meg jött az esős időszak, hogy a fenének nem volt kedve biciklire ülni. Így aztán azt sem tudhatom, hogy az elmúlt négy hétben vajon mikor nyúlták le a bringákat.
Na de aztán nagy sokára végre kijött két járőr hozzám. Egyből azt kérdezték, tapasztaltam-e bármi rendelleneset (rongálást, ilyesmit) a pincében. Mondom én csak kinyitottam, bepánikoltam, hogy nincsenek ott, visszazártam és hívtam a rendőrséget. Szét se néztem. Na erre húzták a szájukat, és némi unszolásra végre hajlandóak voltak lejönni megnézni a helyszínt. Odalenn aztán kiderült, hogy nem a lakatot berhelték meg, még csak nem is a hajlítópántokat, hanem egyszerűen az ajtót záró láncnak feszítették szét az egyik szemét, és így könnyedén szét tudták akasztani a láncot, és tádám, nyitva az ajtó.
Na ebből a roppantmód humoros fakabát egyből viccet is csinált:
"Na szóval így már érthető, miért nincs itt bicikli. De nézzük csak! *ajtó nyitva* Szóval most üred. Úgyhogy becsukom. Most meg kinyitom. *kinyitja* Még mindig üres. *becsukja megint* Vajon ha újra kinyitom, lesz benne újra bicikli? Három is? *már mosolyog, és ki is nyitja* Nem. ÜREESS! *és röhög*"
Ezt eljátszotta persze párszor, nyitogatta, csukogatta, és közben mindent jól összefogdosott, hogy a később kijövő nyomszakértők véletlenül se találjanak használható ujjlenyomatot.
Persze utána már én voltam a hülye, hogy azt sem tudom, mikor lopták el a bicikliket. Meg hogy nem vettem észre egyből a rongált láncot. Úgyhogy gunyoros hangnemben felvették végül az adataimat, szinte röhögve bediktálták a történteken a diszpécsernek a diktafonjukon keresztül, és itthagytak. "Megnyugtattak", vagy inkább kárörvendtek, hogy pár órán belül a nyomszakértők is megjönnek, úgyhogy maradjak csak itthon (a járőrök se kapkodták el a kiérést, de szerintem a nyomszakértők se fogják).
Szóval azóta is (jó háromnegyed órája) a nyomszakértőkre várok, akik majd megint rajtam fognak valószínűlkeg gúnyolódni, mert persze morcik lesznek, hogy fölöslegesen másznak ki, hiszen nyomot úgysem fognak találni, mert a kedves kollégájuk mindent összefogdosott, de rendesen. De ez őket úgysem fogja érdekelni, mert mi voltunk a lúzerek, hogy gyenge volt a lánc, meg különben is, azt se tudjuk, mikor történt a lopás... Tuti ők is jól megaláznak majd mégegyszer.
Ezek után persze majd még a biztosító is fog valami ürügyet találni, hogy ne fizessen egy kanyi kártérítést sem.

Mindent összevetve ez egy csodás hét volt (napi 9-10 órát melóztam éhbérért, Petivel napi 10 perceket beszélek és még mindig bizonytalan, hogy mikor jön haza, amúgy meg szar dolog egyedül lenni). Naúgyhogy a hajam megint égnek áll az idegtől. Csak jönnének már végre a nyomszakértők és lennénk már túl ezen az egészen.

Continue >>>

Az igazak álma...

Ezúttal megpróbálok kicsit összeszedettebb és kevésbé hisztérikus lenni és szépen mindent elmesélni.
Szóval végül is 6:15 körül (két megválaszolatlan SMS elküldése után) felhívtam. Erre ő álmatagon felveszi a telefont, hogy miért kiabálok vele, hisz épp most ébredt fel... Tehát ALUDT!!! Az egésszel csak annyi a baj, hogy utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával még ő bizonygatta, hogy fennmaradhat sokáig, hiszen másnap hétvége lesz, tud pihenni. A kérdésemre, hogy akkor miért nem írt egy SMS-t, hogy ő alszik és hagyjuk, az volt, hogy hát a Skype megy nála és ő úgy gondolta, hogy majd felébred, ha hívom. Közöltem vele, hogy ez pazar, ugyanis nálam ő másfél órája offline, és amikor csörgetni próbáltam (heccből, hisz tudtam, hogy úgyse jön rá válasz), akkor is bazira OFFLINE volt. Közöltem vele, hogy mivel én kezdeményeztem vele a partnerkapcsolatot a Skype-ban, talán jóvá kellett volna hagynia a dolgot. Erre ő a Skype-ra kente, hogy az nem jelezte, hogy neki bármit is jóvá kéne hagynia, ő meg azt hitte, minden a legnagyobb rendben. Erre közöltem, hogy de semmi nincs rendben. Ő meg közben kattintott kettőt a gépén és láss csodát, jóváhagyott és máris online-nak láttam a partnerlistán. Erre mondta, hogy akkor tegyük le a telefont és folytassuk Skype-on, mire én közöltem, hogy inkább ne. Ugyanis ekkor már patakzottak a könnyeim, hogy hogy lehet ennyire zseniálisan tökfej, és hogy én hogy lehetek ennyire zseniálisan lúzer, hogy ébrenléttel kínoztam magam hajnalban. Szóval letettem a telefont, a párnámba fúrtam a fejem és 20 percen keresztül bömböltem és zokogtam. Baromira jól esett ugyanis, hogy neki ennyire nem volt fontos, hogy beszéljünk. Ő ottani idő szerint 7-kor feküdt le, ami itteni idő szerint 4, és ő tudta, hogy 4 és 5 között bejelentkezem valamikor. Nem értem, már miért nem bírta megvárni, pláne, hogy ő mondta, hogy a kedvemért ébren marad az este. De hát tényleg biztos ennyire hiányzom neki, és tényleg ennyire nem jelent neki semmit, hogy tudunk-e beszélni vagy sem. Akár meg is szűnhetnék létezni. És azt hiszem, meg is fogok!

Continue >>>

Agybaj

Ma ötödik napja, hogy Peti elutazott Amerikába, egészen pontosan Seattle-be. Először is 12 órát repült (plusz átszállás), de szerencsére épségben odaért és az ő Airbusuk nem pottyant le a magasból. Amióta kint van, eddig háromszor beszéltünk telefonon, de számomra ez nem volt igazán kielégítő. Mivel nincsen itthon internetük (kiköttettük azzal a céllal, hogy olcsóbb szolgáltatóra váltunk - csak ez még nem jött össze), ezért úgy volt, hogy Egerbe költözöm, amíg Peti távol van. De mivel bejött egy alkalmi meló, ezért ez a tervünk módosult. És mivel a kilépőpapírjaimat még a jövő héten alá kell írnom a munkaerőközvetítőmnél, ezért még nem utazhatom haza (másrészt meg az anyagi forrásaimnak is a végére értem, így muszáj megvárnom azt is, hogy a fizumat megkapjam).
Na de mivel a telefon drága, nekem meg nincs netem, vettem egy olyan SIM kártyát, amiről lehet netezni, mert a gyönyörű rózsaszín telefonom bár telefonálásra tökéletesen alkalmatlan, HSDPA modemként mégis tökéletesen működik. Úgyhogy (tekintve, hogy az anyagi forrásaimat lenulláztam) tegnap kölcsönkértem erre a kis beruházásra Steve-től, aki készséggel kisegített, úgyhogy amint megjön a fizum, máris törlesztek neki. De ennek az egész netvásárlási cécónak az volt az apropója, hogy tudjak Petivel Skype-on beszélni, hiszen így mégiscsak olcsóbb lenne mindkettőnknek. Namármost, tekintve, hogy 9 óra az időeltolódás, azaz mikor nála van reggel 8, akkor nálam délután 5, így ő pont akkor megy dolgozni, mikor nálunk az este kezdődik. És mikor nála van délután 5, az nálam hajnal 2, ezért úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha nem ő kel korán - hisz neki dolgoznia kell, ő nem lehet napközben kimerült -, ezért én keltem ma 4:30-kor, mert az neki helyi idő szerint 19:30.
Szóval ez a koránkelésem története, de az már kevésbé vidám, hogy itt ülök most már másfél órája, és ő még csak be sem jelentkezett Skype-on (se MSN-en, se g-Talk-on). Pedig írtam neki SMS-t még 4:40 körül viccesen, hogy mi van, elfeledkeztél rólam, de még arra se kaptam választ.
De most nem oda akarok paranoid módon kilyukadni, hogy biztos elvitték az ufók, mert abban biztos vagyok, hogy nincsen neki semmi baja. Biztos vagyok benne, hogy marha jól érzi magát, biztos a kinti kollégákkal szervezett valami esti programot vagy tudja a franc, csak épp ez akkor sem mentség arra, hogy még egy elcseszett SMS-t sem tudott írni, hogy csesszemmeg aludjak nyugodtan tovább. Végül is csak az egész napom van elcseszve azáltal, hogy tegnap későn feküdtem le (mert mit ad isten a szerencsétlen mobilinternettel bajlódtam 11 óráig, hogy összehozzam valahogy a telefonom meg a laptopom, hogy működjön is a dolog), és ráadásul még korán is keltem, szóval nekem fuccs.
Persze pusztán azért vártam meg a hajnal hatot, ahelyett, hogy a dühtől feszítve megpróbáltam volna visszaaludni, mert tegnap a telefonban kegyesen azt ecsetelte, hogy elég, ha csak 6-kor kelek, mert neki másnap úgysem kell dolgozni, ezért nem baj, ha éjszakázik egy kicsit és későn fekszik le. Persze én erre háromszor elmondtam, hogy de én felkelek 4 és 5 között és ő meg legyen online, és ő még mondta is, hogy jó, és ehhez képest semmi nincs.
Most írtam neki egy igazán elcseszett SMS-t, igazán elcseszett hangnemben, úgyhogy erre már majdcsak válaszol.
Amúgy remekül vagyok ám, komolyan, csak kezdek kicsit idegbajt kapni. Gyűlölöm a magányt, de még annál is jobban gyűlölöm a kialvatlanságot és a fáradtságot, és mindezekfelett a legjobban gyűlölöm magamat, amkikor nyűgös és hisztériás vagyok. Márpedig most az vagyok, és joggal. Faszom.

Continue >>>

Vallomás

Kedves Olvasóm!

Annyiszor szabadkoztam már el-elmaradozásaim miatt, és Te olyan jól tudod mostanra már, hogy nálam ez így normális, hogy ezúttal már nem is kérek elnézést. Hiszen bizonyára megbocsátasz nekem...
Ami engem illet: jól vagyok, köszönöm. Vagy legalább is kifelé próbálom ezt mutatni. A lelkem ugyanis meghasadt, az elmém pedig meghasonlott. A szívem meg egyszerűen csak sajog. De mindent összevetve úgy gondolom, az én állapotomban ez a normális. Hiszen még mindig munkanélküli vagyok, még mindig úgy függök Petitől - mind anyagilag, mind érzelmileg -, amennyire cseppet sem szeretnék, és mindezeken felül újabban úgy érzem, elvesztettem önnön magamat. Nem tudom, mikor, hogyan és hol történt, de ha visszatekintek a 3-4 évvel ezelőtti önmagamra, akkor egy teljesen más személyiséget látok. Vidám voltam, mosolygyáros, kedves és fűtött a tűz, semmi nem volt számomra lehetetlen, és sosem fogytam ki a jó beszédtémákból. Most pedig savanyú vagyok, már-már antiszociális, kedvetlen és megalkuvó. Gondolhatnám azt is, hogy csak megkomolyodtam és felnőtté értem végre, de én nem gondolom, hogy erről lenne szó. Sokkal inkább gondolom azt, hogy az elmúlt évek impressziói és empíriái kifordítottak önmagamból. Steve azt mondta minderre - mármint mikor megemlítettem neki, hogy véleményem szerint rossz irányba változtam meg -, hogy szerinte egy igen kellemes személyiség és társaság vagyok, és bár nem ismert korábban, mégis szeret így, és próbált nyugtatni, hogy én is szeressem magam.
Lehetetlen úgy szeretni, hogy hosszú ideje olyan érzésünk van, mintha a szívünk hibernálta volna magát egy jobb időre. Mintha csak arra várna, hogy visszataláljak önmagamhoz. És amíg ez nem történik meg, addig szeretni sem fog - és gyűlölni sem. Addig is magam vagyok; üresen és magányosan. Így pedig nemcsak magamat nem szerethetem, hanem például Petit sem. Mindez a nyakatekert önboncolgatás jó magyarázatot látszik szolgáltatni az utóbbi időben rám jellemző viselkedésmintákra. Merthát Petivel szemben türelmetlen vagyok, könnyen dühbe jövök, felemelem a hangom, letorkollom, bántom. Pedig nem ezt érdemelné, hiszen sokat dolgozik és fáradt, és itthon az otthon meghitt nyugalmára vágyna; és persze a szeretetemre. Én pedig igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hiszen már eldöntöttem, hogy minket egymásnak rendeltek és hogy azon kell munkálkodnom, hogy őt boldoggá tegyem. Nála jobb apát és férjet ugyanis nem kívánhatok, és tudatában annak, hogy ő egy Kincs, mindent meg kell tennem a szerelméért. Az én szerelmemmel persze nem tudom, mi van vagy minek kellene lennie, de hiszem azt, hogy pusztán elhatározás kérdése a boldog élet. Merítek hát Gary Chapman műveiből, és alkalmazom az öt szeretetnyelvet folyamatosan, hogy feltöltsem mindkettőnk szeretet-tankját. A múlt héten ez csodásan működött, bár ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy kicsit magam is kiegyensúlyozottabb voltam.
A lényeg a lényeg, nem szabad hagynom magam ismét visszazuhanni a melankóliába. A múlt héten már a gyógyulás jelei mutatkoztak rajtam, ismét embernek éreztem magam, nem valami roncsnak. Csakhát a tudat, hogy a munkaerőpiacon senkinek nem kellek, és a folytonos visszautasítások sajnos csak ahhoz járulnak hozzá, hogy megint magamba zuhanjak. Kényszerevő vagyok lassan egy hónapja, a kilóim szépen lassan gyarapodnak, én pedig egyre kevésbé vágyom társaságra és jól esik magányosan gyötrődnöm. Úgy egy hónapja a migrénem is visszatért, de már meg sem vagyok lepődve rajta. Mindig akkor gyötör, ha nem vagyok kibékülve önmagammal és a világgal. Peti mellett a két és fél év alatt nem jelentkeztek a rám olyan nagyon jellemző pszichoszomatikus megbetegedések. Szinte makkegészséges voltam mindvégig. Most mégis gyomorfájdalmak és fejfájások kínoznak, gyakran szédelgek és gyengének érzem magam.
Tudom, hogy sürgősen rendeznem kell magamban ezeket a dolgokat. Nem csak magam miatt, hanem a családom, a környezetem, és legelsősorban Peti miatt. Ő engem választott, én pedig őt, és nekem az ő boldogságánál semmi sem fontosabb. De amíg én ilyen vagyok, addig ő is csak szenved, ezt pedig nem engedhetem. Másrészről ott vannak a barátaim, akikkel csak odázgatom a találkozásokat, hagyom őket eltávolodni magamtól, pedig egytől egyik szeretnek - és olyannak, amilyen vagyok -, és mind csak segíteni szeretnének. (Már aki tudja, milyen helyzetben vagyok. Mert ha tehetem, inkább eltitkolom előlük, és próbálok mosolyogni és élni.)
Attól tartok, bő lére szaladt az önvizsgálatom leírása, és talán túl sokat elárul a lelki folyamataimról, de le kellett írnom. Kellett, hogy megkönnyebbüljek, kellett, hogy magamnak is bevalljam, hányadán állok... Hiszen a problémák megoldásához az első lépés magának a problémának a definiálása. És azt hiszem, nekem ez sikerült. Már csak a megfelelő gyógymódot kell megtalálnom. Viszont hiszek abban a mondásban, hogy ha az életed egy területe rendbe jön, akkor automatikusan a többi területen is javulás következik be. Eddig azt hittem, arra kell várnom, hogy munkahelyem legyen. Most viszont már tudom, hogy tévedtem, hiszen ha a magánéletemet rendbe hozom, akkor kiegyensúlyozottabbá válok, nyugodtabbá és bizakodóbbá, és úgy sokkal könnyebben veszem majd az élet akadályait. És akkor sokkal könnyebben megfelelek majd a többi terület kihívásainak. És akkor tényleg bekövetkezik majd a várva várt javulás.

Continue >>>

Borús nap...

Ma aztán piszok pocsékul vagyok... Tegnap végzetesen utolért az allergiám, és két napja csak ömlik az orrom, hapcizok és folyik a szemem... Tegnap este óta meg még a gyomrom is fáj és megy a hasam, szóval az már biztosan a vég!!!
Meló persze még mindig semmi, még egy nyamvadt interjúra se hívtak be. Kétségbeesésemben már diákmelókat is nézegetek, hogy amíg nem jön a tuti, addig ne kopjon fel az állam. Mert így bevétel nélkül kínosak az ember napjai... Nagyon kínosak... :(
Jó-jó, most igazából csak panaszkodhatnékom van. A sok takony az agyamra ment... :( És közben a házimunka meg csak vár és vár... Nekem meg semmi kedvem hozzá!
Holnap elméletileg lemegyünk a Balcsira, meglátogatjuk Nóriékat és velük töltjük a hétvégét. Persze az egész heti forróság és ragyogó napsütés után richtig most borul be az ég és esik az eső. Úgy látszik, mi Petivel akárhányszor nyaralni vagy kikapcsolódni megyünk, mindig ramaty az idő. A rokonok is azzal cukkolnak, hogy szóljunk, mi mikor megyünk nyaralni, mert akkor ők biztosan nem akkor mennek - mert mi mindig kifogjuk a rosszidőt... Kedves megjegyzés, de nem haragszom; egyszerűen csak fáj az igazság...
Amíg mi távol leszünk a Balcsin, Steve és barátnője nálunk alszanak és vigyáznak a cilára meg a lakásra. Kicsit mindannyian meglepődtünk, hogy Peti ebbe elsőre belement (talán még önmagát is meglepte ezzel), de ez így lesz mindenkinek a legjobb. Azóta már el is határoztuk, hogy ha hosszabb időre mennénk nyaralni, akkor Steve-et kérjük meg, hogy költözzön hozzánk és vigyázzon lakásra addig. :)
Na jó, most viszont rászánom magam a vasalásra meg teregetésre... Ilyen ez az asszonysors... :(

Continue >>>

Egy lusta blogger....

Ismét itt... Hát természetesen megint eltelt jó sok idő... Közben megint vannak új hóbortjaim, van egy új diplomám (csak még nem kaptam kézhez), újabban álláskereső frissdiplomásként tengetem napjaim, és leginkább a begolyózás kerülget. Teszem itthon a semmit, a házimunka már a könyökömön jön ki, közben meg persze még kajára is alig futja mostanság... Az álláspiac pang, ha meg akad is egy-két hirdetés, amelyre eséllyel pályáznék, hát rittig pont nem én kellek nekik... Már elég sok helyre elküldtem az önéletrajzaimat, de semmi... Ma vért izzadva két kemény óra alatt még német önéletrajzot is kreáltam (nem mintha tudnék én már németül - ezért is tartott két órába megírni).
Minden nehézség ellenére igyekszem nem feladni, hiszen Petire is gondolnom kell: mégsem szembesíthetem azzal a ténnyel, hogy egy gyenge, érzelmileg labilis, lúzer csajnak kérte meg a kezét... Úgyhogy össze kell kapnom magam, ha nem akarok szégyent hozni rá.
Ennek kapcsán a mai programom:
- új diéta elkezdése (90 napos diéta, melynek ez az első kínkeserves napja, és már most éhen akarok halni)
- temérdek tiszta ágynemű kivasalása
- szennyesmosás
- mosogatás
Kitaláltam ám, hogy magányomban felfrissítem a német és angol nyelvtudásomat. A német esetében kvázi "nulláról újrakezdő"-nek titulálhatnám magam, az angol esetében meg csak kvázi "kezdő"-nek. Remek kilátások, sokat fogok szenvedni, de bizonyára megéri majd. Végül is csak az álláshirdetések zömében írják azt, hogy feltétel a folyékony angol és a folyékony német nyelvtudás...
Ha már német... Ádámkám éppen Németországban a Bodensee partján tengeti napjait. Persze ez közel sem annyira napfényes dolog, mint első hallásra tűnik. Ugyanis dolgozni ment oda, három kemény hónapra. Szakácsnak tanul, csak épp főzni nem engedik ott, ahol most van. Helyette mosogat meg zöldséget pucol. Persze ezért relative jól megfizetik, szállást és kaját is kap, csakhát szegénynek iszonyatos honvágya van... De majd október elsejére haza is ér... Addig meg nem győzzük írni neki a "fel a fejjel" e-maileket.
Valaki nekem is küldhetne fel a fejjel e-mailt, hátha attól könnyebb lenne az élet. Persze nem szoktam én ilyen besavanyodott pesszimista lenni, csak hát most így alakult...

Continue >>>

Hosszú hétvége

Hát, úgy tűnik, ez már csak egy ilyen blog lesz. Írok, amikor írhatnékom támad, közben meg néha eltűnök napokra-hetekre-hónapokra-évekre... :)
Most van ám írhatnékom bőven, hiszen sok-sok-sokmindent csináltam mostanság. Persze a felére nem emlékszem, mert a kialvatlanság nem tesz jót az ember memóriájának, de amit lehet (és amit akarok), leírok.
A hétvégém kicsit hosszú volt, és mégis rövid. Az alakuló románcom a Klau-Tusi-Alex trióval tovább mélyült, és ennek nagyon örülök. Stresszmenedzsment órára közös feladatot vállaltunk, és ebből kifolyólag együtt töltöttük az egész hétvégét. Szombat reggel fél 10 körül találkoztunk a Margit-szigeten, mert megbeszéltük, hogy leforgatjuk a közösen fabrikált honlaphoz a videókat, hogy kicsit színesítsük majd a dolgot. Alex és Tusi fergeteges helyszínt találtak, és közben még Klauval és Viktorral is forgattunk egy csomót. Ők szétgyepálták egymást, de valami nagyon durván! :) Csak hogy idézzem a becses közönségüket: "Húúúúúúúú, ott kamehameháznak! Gyerünk néééézzük meg!" Szóval állati jól nyomták, mindenkinek nagyon tetszett. Persze Klau elégedetlen a teljesítményükkel, de már kezdem megszokni, hogy ő még talán nálam is maximalistább, és ő még a tökéletest is úgy definiálná, hogy "tökéletesebb a tökéletesnél".
Amúgy az egész forgatósdinak két apropója volt: 1. a stresszmenedzsmentes honlapunkhoz az oktatóvideók, 2. Tusiék vágási feladata valamelyik órájukra. Annak ellenére, hogy csak egy aksink volt a kamerához, és csak 26 percnyi nyersanyagot vettünk fel, nagyon ígéretes mind a két projekt.
Na jó, a mi projektünk igazából debütált ma, és a tanár 6-ost akart rá adni. :) De mivel azt nem lehet, én pl. felmentést kaptam a holnapi ZH-m alól, pedig azt másik tárgyból kellett volna írnom. De a tanár úr nagyon el volt ragadtatva, és végül nagyon jó fej volt ezzel az engedményével! :)
Amúgy a honlap nagyon tetszett azoknak a csoporttársainknak is, akik látták. Kár, hogy Alex nem volt ott, így Klauval kettesben arattuk le a babérokat...
Ó, ha már Alex! Rá most haragszom ám egy kicsit! :p Ugyanis ugye én szombaton felkeltem reggel 6:15 körül, aztán mentünk forgatni a szigetre. Délután és este a nyersanyagokat tanulmányoztuk és zenét keresgéltünk, késő este pedig nagyüzemben beindult a vágás. Olyannyira, hogy Alexszel vasárnap reggel 6-kor álltunk fel végül a számítógép elől, és mondtuk azt, hogy pihi. Nekem mondjuk nem volt pihi, mert hazajöttem Petihez, megreggeliztünk, aztán 8 órától már a honlapon dolgoztunk közös erővel. Peti amúgy rengeteget segített és rém türelmes volt velem, úgyhogy ezt majd valahogy nagyon meg kell majd még köszönnöm és hálálnom neki. Mert a rövid ebédünket leszámítva délután 5-ig csiszoltuk a honlapot, és csak akkor engedtünk magunknak egy kis szusszanást. Akkor is csak azért tettem már magam egy kicsit mellékvágányba, mert elpattant bennem a cérna, amikor Peti 4-kor közölte velem, hogy behalt a laptopja és be sem tudja kapcsolni... És mindez csak azért volt tragédia, mert azon tömörítettük volna be a videókat este! Nem baj, működött az issue management, átmentünk vissza Alexékhez fél 7 felé, és náluk végül az én laptopommal csinálta Peti a tömörítést. Közben 10 körül nekiálltunk Tusival meg Balázzsal (aki közben betoppant) vacsit csinálni, szegény Alex meg Klau gőzerővel vágtak közben. Amúgy Alex is rendesen hulla volt már, bár ő reggel 6-tól 8-ig aludt egy nagyon keveset. A vágással végül Alex szegény éjfél körül lett kész. Peti ennek már kimondottan örült, mert ő már nagyon szeretett volna hazajönni alukálni. De erre ekkor elkezdtünk kollektíve Rammsteint hallgatni, és attól felélénkült a csipet-csapat. Erre Alex meg Balász betolták a Worms-t, és én azt hittem, megbolondulok. Ekkor ugyanis már szédelegtem a fáradtságtól, viszont a Worms meg kamaszkorom nagy kedvence volt, és rámjött a játszhatnék. Persze nagy nehezen beértem azzal, hogy nézem a két fiút játszani, mert különben soha haza nem jöttünk volna. Viszont ez tőlem kolosszális erőfeszítést igényelt, mert teljesen rákattantam a játékra. Úgyhogy igazából ezért haragszom Alexra, mert betolta azt a fránya játékot! Hosszas kínszenvedésünk után ez övön aluli volt. De azért 1-kor sikerült elindulni végre haza, és fél 3-kor már aludtunk is. Kár, hogy ma reggel 6:15-kor kelni kellett...
Szóval kiszámoltam, hogy a hétvégén kb. 44 órát voltam ébren egy hozamban, és utána is csak 4 óra alvásra futotta. Most meg még élek jelentem. Még. Persze az nagy könnyebbség, hogy a holnapi ZH-ra nem kell készülni, és az előzetes kalkulációk szerint holnap elég lesz csak 5:30-kor kelni. Szóval lesz egy kis időm aludni.
Amúgy az egyetemen meg jól haladunk ám a vizsgákkal, mert már csak egy PR vizsga van hátra meg a záróvizsga majd júniusban. Szóval tök jó lesz. Most majd végre hódolhatok megint Twilight-szenvedélyemnek, meg a bringázásnak, meg a főzésnek... Szóval mindennek, amit szeretek. Közben meg beállhatok a munkanélküliek közé a sorba, és kereshetek munkahelyet magamnak...
De először a mai napot szeretném túlélni. Anyuci 7 körül ér fel a busszal Pestre, majd megyek ki elé, addig is meg próbálom ébren tartani magam egy kis takarítással...

Continue >>>

Napsütés

Végre újra szép az idő és nem fúj a szél! :)
Tanulást terveztem mára, de nagyon kezdem úgy érezni, hogy bringára fogok pattanni, és megint tekerek egy jó adagot. :) A tegnapi össz kilométerem 34. A héten ez már a második alkalom volt, hogy ilyen sokat tudtam biciklizni.
Kedden találkoztam Steve-vel, és próbáltam kommunikációból korrepetálni, ami szerinte egy nagy f*szság. Nem igazán van arra tekintettel a srác, hogy én ezt tanulom 3 éve, és imádom és szerintem tök jó dolog... De erre már kedden is felhívtam a figyelmét, hogy nyugi, mert különben megsértődöm. De persze mit ad isten, tegnap beszéltünk telefonon, és elkezdett sorolni egy csomó kérdést, amit a többiek a levlistán küldtek körbe. Természetesen mindegyik a kommhoz kapcsolódott, én sorra meg is tudtam válaszolni neki mindet, sőt mindegyikhez hozzátettem, hogy "ez is benne volt a jegyzetedben", meg "az is", "ó és ez is!". Mondanom sem kell, megint közölte, hogy ez mekkora egy f*szság, és én megint közel voltam hozzá, hogy kiboruljak. Mondtam neki, hogy kedden azért magyaráztam el neki mindent olyan részletesen (amire ő persze alig-alig figyelt), hogy ne csak magolnia kelljen, hanem értse is, hogy miről van szó. De hát szerinte ez gimnáziumi nyelvtan órai tananyag. Csak tudnám, akkor miért húzták már meg belőle egyszer, és hogy miért érzem úgy, hogy másodjára is meg fogják, ha nem kapja sürgősen össze magát...?!
Hagyjuk is inkább... Steve úgyis újabban sokmindennel borzolja a Peti és az én kedélyemet.
Ami viszont jó hír, hogy tegnap végre eljutottunk könyvesboltba, és hazahoztuk a New Moon-t meg a Burkot, sőt Tusitől a Twilight-omat is visszakaptam, így most az elkövetkező két hétben lesz mit olvasnom. Csak az a baj, hogy még egy csomó házi dolgozatot meg kéne írnom, sőt még két vizsgám is lesz, és így nem merek belekezdeni az olvasásba, mert akkor tuti nem lesz a tanulásból semmi... :(
Szerdán sikerült összefutni Lulukoval, és végre megismerhettem Ferit is, bár csak futólag. De a következtetést gyorsan levontam: tényleg két aranyos, végtelenül összeillő ember állt velem szemben. :)
Tegnap meg érdekes napom volt egyébként, mert délelőtt az évfolyam egyik fele (amelyikben papírforma szerint én is lettem volna, csak stréber vagyok, és egy héttel hamarabb letudtam azt a vizsgát) jól megszívta. 8-ra bementek egyetemre, hogy majd jól levizsgáznak, és amikor 9-kor még mindig sehol nem volt a tanár, csak felhívták végre. Erre ő sűrűn bocsánatot kért, és közölte, nem tud jönni, de majd jövő héten délután kettőtől orrvérzésig megtartunk minden elmaradt számonkérést (ez kb. 30 vizsgázó személyt, kb. vagy 30 prezentációt és egyebeket jelent). Mindezt úgy, hogy nekünk 4 órától aznap egy másik, írásbeli vizsgánk van, amit a tanár már félév elején bejelentett, és nem nagyon áll szándékában másik időpontban íratni... Szóval szép napnak nézünk elébe jövő csütörtökön!
De persze én már semmin nem vagyok meglepve, ami az egyetemet érinti vagy illeti. Három év alatt egészen hozzá lehet szokni a szívatáshoz és egrecíroztatáshoz, sőt lassan az osztódás képessége is kifejlődik bennünk, mint holmi zöld szemes-ostorosban... vagy papucsállatkában...
De legalább szervezetelemzésből és szervezetszociológiából nem kell vizsgáznom, mert félévközi ténykedéseim és extrán vállalt feladataim beértek, és mindkettőből megajánlotta nekem a kedves tanár úr az ötöst. (Jó, másoknak is, de ez az én érdemeimet nem csorbítja. :p )

Continue >>>

Hajónapló...

Csak úgy suhannak a napok, én meg úgy érzem magam, mint fuldokló a hullámok között...
Az elmúlt egy hét megint úgy lepergett, hogy igazából fel sem tudom idézni, mi történt pontosan velem. Azt tudom viszont, hogy hétfőn összesen 39 kilométert tekertem, zömmel Ritus társaságában. :) Jó volt a társaság, de a fizikai fájdalom is felemelő volt, amit a nap végén éreztem. Sajnos azóta nem volt alkalmam újra bringára pattanni... Tegnap pl. egész délelőtt szkenneltem. Már megint Judit anyát játszom, elláttam az évfolyamot hasznos anyagokkal, update-eltem az évfolyamunk honlapját és megírtam egy csomó e-mailt.
De legalább tegnap a fordítás is készen lett, ami szervezetszociológiára kell. Annamarinak nagyon meggyűlt vele a baja a finishben, de legalább kész!
Ma amúgy együtt ebédelünk majd, hosszú idő után először... Nem kettecskén leszünk viszont, így tehát nincs potenciális vészhelyzet - biztosan jól fogjuk magunkat érezni.

Anyáéknál bedöglött az autó, aztán a mosógép is, úgyhogy otthon igazi káoszhangulat van. Anya közben Szegeden, ő már szorgosan vizsgázgat. Szegényemnek még van egy éve hátra, de már nagyon elege van belőle. Az odaúton Heni barátnőjének pl. ellopták a laptopját a vonaton, Csilla barátnőjének meg Szegedre menet lerobbant az autója. Szóval most mindenkinek pechszériája van.
Lekopogom, nálunk eddig semmi nem ment tönkre, nem tűnt el és nem is lopták el. Egyetlen bosszúságunk a folyton nyivákoló macska, aki volt olyan drága, ma is hajnal ötkor jött ébreszteni. Most is itt van a rosszéletű! De legalább nem vinnyog... Komolyan, néha már nagyon fárasztó...

Igazából a fordítást kéne átellenőriznem, de nehezen visz rá a lélek... Mostanában sokat olvastam angolul, és már kicsit megcsömörlöttem. Hiányos szókinccsel és kopó nyelvtudással nagyon nehéz huzamosabb ideig idegen nyelvű szöveget olvasni. Rém el tudom fáradni tőle...

Continue >>>

Nehézségek...

Te jó ég! Mennyire eltűntem az éterből!
Esélyem nem volt írni. Még arra sem volt időm az elmúlt két hétben, hogy az e-maileimet elolvassam... Reggel keltem hajnalban, dolgoztam, aztán suli, suli után meg tanulás meg projektmunka ezerrel... És akkor görnyedés a könyvek fölött éjszakáig, aztán hajnalban megint kelés... Nem is tudom, hogyan éltem túl napi 4-5 óra alvással!
Tegnapra már teljesen készen voltam. Sírógörcs jött rám és nem akartam mást, csak aludni (sikerült, este 8-kor már durmoltam).
Még egy hete elolvastam a Twilight-ot, és azóta már fertőzöm vele a környezetem. Klau már eddig is imádta, ketten viszont elértük, hogy Tusi is belefogjon az olvasásba - és most már nem bírja letenni! :) Én meg már megrendeltem a 2. kötetet, mert Peti azt mondta, ha túl vagyok sikerrel a csütörtöki vizsgán, olvashatok végre.
Ma átadtam magam a jól megérdemelt pihinek. Reggel megcsináltam egy házi dolgozatot, és azóta lóg a lábam bele a világba. Túlhajszoltam magam, és most kell egy kis nyugalom. Pláne, hogy az utóbbi napjaim inkább a feszültségről szóltak, mintsem az örömről...
Két nagyon értékes ember egyre közelebb került hozzám az elmúlt másfél hétben, és ettől máris értékesebbnek érzem magam. Ezzel párhuzamosan viszont egy másik fontos személyt kezdek elveszíteni, akibe nem értem, mi ütött. Ahogy a családomba se értem, mi ütött. Nagyobbik öcsém megint belekeveredett valamibe, amibe nem kellett volna, anyáék meg a lehető legrosszabbul reagálták le a szitut. Ráment az egész hétvégém, hogy mediáljak közöttük, hazamentem, öcsémet elhoztam, aztán vissza hazaküldtem, miután kibeszéltünk mindent. Sikerült viszont elérni, hogy nyugodt hangnemben leültek és ők is megbeszéltek mindent. Talán sikerül együtt kimászni a gödörből.
Az energiáimat viszont mind beleöltem a családi konfliktusok elcsitításába, és most nincs bennem elég erő, hogy a saját konfliktusaimat rendezzem. Drága legjobb barátnőm elhordott mindennek egy SMS-ben, de amikor módunk lett volna megbeszélni a problémáinkat, inkább eltekintettünk tőlük és rossz szokásunkhoz híven megint úgy csináltunk, mint ha mi sem történt volna. Pedig akkora köztünk a feszültség, hogy kézzel tapintható. És ezt már nem lehet pusztán a szőnyeg alá söpörni... Engem meg közben felemészt a kín, mert nem látom a kiutat.
A jó hír, hogy egyre többet bringázom, és ez kikapcsol egy kicsit. Jó hatással van rám mind pszichésen, mind fizikálisan. Persze tegnap majdnem kinyúvadtam egy szerencsétlen kis baleset következtében, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy megakadályoztam, hogy a felém repesztő autó alá essek. És a vicc az, hogy végül megúszta az egészet mindenféle karcolás nélkül. Odafentről valaki nagyon vigyáz rám, ebben biztos vagyok. Hisz ott van például a meló dolog. Hétfőn hajnalban már sírtam, hogy én nem akarok dolgozni menni többet, viszont a végső döntést nehezemre esett meghozni. Erre még aznap délután megcsörrent a telefonom, és közölték velem, hogy a pozíciómat megszüntették (összesen a pozíciók 30%-át igazából), és így csak más személyek mellőzése árán tudnak nekem munkát adni. Mondanom sem kell, repestem az örömtől, és önként mondtam, hogy akkor inkább nem dolgoznék többet. Az élet segített ezt a dilemmámat is elsimítani.
Drága barátom, Axel szokta mondani, hogy semmi nem történik ok nélkül. Tőle függetlenül én is ezt a filozófiát vallom. Világ életemben szerencsém volt mindig mindennel, és néha mesébe illően jól jöttek össze a dolgok. Persze semmi sincs ingyen, és cserébe nekem is vannak problémáim, de sosem adom fel. "Segíts magadon, és Isten is megsegít." - én ebben biztos vagyok. Vannak céljaim, vannak vágyaim, és vannak társaim az úton. Talán nem ugyanaz a végállomásunk, mégis amíg lehet, együtt utazunk. És ez nekem nagyon sokat jelent.
Most egy olyan ember készül kilépni az életemből, aki még nem ismeri a saját végállomását. Szokták mondani, hogy "az a hajó, amely nem tudja, hová tart, annak egyik szél sem kedvez". Szerintem ez is nagyon igaz, különösen drága barátnőmre. Ő örök elégedetlen, nem tud a pillanat örömének élni - és talán ez a legnagyobb ellentét közöttünk. És egy ilyen embert, akinek semmi nem elég jó, nagyon nehéz vigasztalni. Ha maga sem látja a kiutat, akkor te hogyan mutathatnál neki egyet? Hiszen amit te mondasz, az soha nem elég jó. Vagy ha az is, akkor sem ismeri el a szemedbe, hanem kis idő múlva előrukkol vele mint saját ötlettel. Volt már rá példa nem egyszer.
Vele kapcsolatban viszont már semmin nem lepődök meg. Annyira különbözünk, annyira más nézőpontból szemléljük a világot, hogy ugyanabban a dologban talán mindkettőnknek igaza van, mégsem tudunk megegyezni. Hogyan is tudnánk?! Képtelenség... Így viszont nehéz együtt élni az életet. Különösen, hogy mindig megkapom (ezt már face to face a szemembe), hogy bunkó vagyok, hülye vagyok, mekkora hülyeségeket beszélek. Aminek örülök, annak nem örül viszont, én viszont minden esetben örüljek vagy szomorkodjak vele. Hiába vagyok kos, mellette meghunyászkodom. Egy skorpió legyőzött... Félek a mérgétől, pedig nekem is megvannak a saját fegyvereim.
Csak remélhetem, hogy már nem odázzuk sokáig a szembesülést a problémáinkkal. Már olyan sok minden gyűlt a szőnyeg alá, hogy hasra esünk benne. Épp itt az ideje, hogy mindkét fél sérelmei a felszínre törjenek...

Continue >>>

Politikai ideológia

Érdekes Szervezetszociológia órám volt ma. A tanár megkérdezte, hogy a csoportban kinek van letisztult politikai ideológiája. Mivel senki nem jelentkezett, értetlenkedve újra feltette a kérdést, és próbált rájönni, mi lehet annak az oka, hogy senki nem vállalja ezt fel. Természetesen a kérdés nem pártszimpátiára vagy tényleges színvallásra irányult, pusztán arra volt kíváncsi, ki azonosult bármelyik ideológiával.
Nagy nehezen, hosszas véleményütköztetés után az alábbiakat sikerült megállapítanunk:
- A korosztályunk elsősorban konkrét esetekben formál véleményt, de nem érezzük magunkat valahová tartozónak. Mindenről meg van a saját véleményünk, de konkrét ideológiával nem tudunk azonosulni.
- Bár a tanárunk és köztünk pusztán 12 év a korkülönbség, mégis jelentős különbözőségeket tártunk föl. Az ő idejében rendszeresek voltak a csoportok, egyének közötti politikai viták, és akkor ez normálisnak számított. Vitáztak, meghallgatták egymást, formálták egymás és saját véleményüket. Nálunk viszont ez már egyáltalán nem szokás. Ezt több dologra vezettük vissza:
- Egyházi egyetemre járunk, s ezért valamilyen szinten tabunak érezzük a politikai megnyilatkozásokat.
- Manapság az emberek nem értő és megértő diskurzusokat folytatnak a témáról, hanem a saját nézeteikhez ragaszkodnak, meg sem hallgatják a másikat, és ha az az ő nézeteiknek ellentmondót mond, beskatulyázzák őt, melynek folytán megromlik a felek kapcsolata. Éppen ezért mi kerüljük a politikai fejtegetéseket, mert nem tudhatjuk, ki hogyan reagál, és a barátságaink, kapcsolataink fontosabbak annál, mintsem hogy megkockáztassuk, hogy megromoljanak.

Ezekkel én is mind egyetértettem, de azt is le kell szögeznünk, hogy a mi nézeteink meglehetősen "vegyesek": van, amiről liberálisan gondolkodunk, van, amiről demokratikusan, és vannak olyan kérdéskörök is, amelyek esetén viszont a szocialistákkal értünk egyet. Felmerülhet a kérdés, hogy ez vajon normális-e?
Amikor azt mondta az órán az egyik srác, hogy ő semelyik ideológiával nem ért egyet, a tanár reakciója - poénnak szánva - az volt, hogy akkor ő deviáns. De a fiú természetesen nem az!
Hiszen gondoljunk csak bele: minden korszaknak megvoltak a maga ideológiái, és az újabb irányzatok az újabb társadalmi helyzetekben és újabb problémák közepette születtek. Én úgy gondolom, ez a mi esetünkben sincsen másként. Minden korszakban az adott gondolkodók írásai, szerepvállalásai kapcsán kerültek előtérbe az új gondolatok, és terjedtek el szélesebb körökben, majd az egész világban.
Bár mi nem vagyunk nagy gondolkodók, sem politikai szakértők, de azért mégiscsak értelmiségiek vagyunk. A mai órán a legjobb képességű csoporttársaim voltak jelen, és úgy gondolom, hogy magas szintű entellektuális vita alakult ki közöttünk és az előadó között a témáról.
Az én meglátásom az, hogy a mai magyar helyzetben mi egy teljesen új nézőpontot képviselünk, saját kialakult elképzeléseink vannak - és persze ez teljesen normális. A jelenlegi körülményeket és eseményeket mi másképp interpretáljuk és másképpen fogalmazzuk meg. Talán ebből hamarosan egy teljesen új politikai irányzat fog kialakulni, de ezt nem tudhatom előre.
Az bizonyos, hogy ha régen generációs különbségekről beszéltek az emberek, ma már az egyes korosztályok között is éles különbségek vannak. Egyre többen tapasztaljuk, hogy 5-6 év is nagy különbség, és teljesen más fajta világlátást és gondolkodásmódot tanúsítanak a különböző korcsoportú emberek. Azt nehéz megmondani, hogy javuló vagy romló tendenciának vagyunk a szemtanúi, hiszen az egyes rétegeken belül is jelentős különbségek vannak.
Mi igyekszünk értelmes gondolkodók módjára megfogalmazni gondolatainkat, de az egyetem erre nagyon kevés lehetőséget biztosít. Manapság jellemző, hogy mindenki mereven ragaszkodik a saját álláspontjához. Egyre ritkább az olyan előadó, aki maga is tanulni szeretne a hallgatóitól és kíváncsi a véleményükre. A kommunikáció egyre inkább egyoldalú. A hallgató befogadja, amit hall, értelmezi azt valamilyen módon, saját véleménye lesz a témáról, majd magában némán állást foglal. Talán a legjobb az lenne, ha ezeket a titkos állásfoglalásokat megosztanánk egymással kötetlen keretek között az egyetem falain kívül. Hiszen alig ismerjük egymást, de azt mind sejtjük, hogy nagyon sok bennünk a közös. És hogy sok alapvető politikai kérdésben egyetértünk, miközben a nagy ideológiákkal viszont nem tudunk azonosulni.
Talán a legtöbben mégis azt sajnáljuk, hogy nem csak az egyetemen belük tapasztaljuk, hogy csak egyirányú a kommunikáció, és nem kíváncsiak az egyes véleményekre. Ugyanez történik a politikában is. Emberek döntenek fontos dolgokról, amelyekkel sosem találkoztak. Az érintetteket nem kérdezik meg, de közben milliárd forintokkal dobálóznak. Annyi pénzt pedig még ők sem láttak egyben. Talán azt sem tudják, hány nulla is van valójában a milliárdban. Valószínűleg nem is érzik bizonyos intézkedéseiknek a súlyát. Mi pedig csak azt érezzük, hogy egyre nehezebb az életünk, míg mások még mindig egyenlőbbek az egyenlőknél...

Continue >>>

Bringázz az egyetemre!

Most találtam egy tök jó kezdeményezést, és gyorsan regisztráltam is.
A lényeg, hogy május 8-ig legalább 8 alkalommal menjek bringával az egyetemre.


Kíváncsi vagyok, leszek-e elég tökös csaj, hogy akár többször is menjek bicóval, mint 8. (Persze először el kéne vinni végre szervizbe a bicajt, mert vmi gyíkja van... És ez hátráltatni fogja a projektet...) :(

Continue >>>

Évek...

Még jó, hogy az embernek van egy régi, elfeledett blogja, amelyet alig használt, és amelyet nagyon hamar megunt. Talán nem lesz ez most sem másképp. Talán megint megunom... Mégis rászántam két egész órát, hogy rendbetegyem, hogy átalakítsam. Muszáj volt, hiszen eltelt két év, és már nem az énemet tükrözi. Sokat változtam, és már rég nem olyan rózsaszín minden, mint a blogom régi dizájnja.
Na de ne rohanjunk ennyire előre. Mert persze még most is rózsaszín a világ, csak már nem pink, hanem szolidabb, és füstszerűen gomolyog benne némi szürke és fekete is.
Két év hosszú idő, és mégis úgy elszaladt! Talán túl sok minden történt ahhoz, hogy mindent felsoroljak, és hogy mindenre emlékezzek. Még mindig Vele vagyok, még mindig Őt szeretem, de azóta már túlvagyunk egy szétköltözésen és majdnemszakításon (meg mindazon, aminek ezek voltak a hozományai). Követtem el hatalmas hibákat, de Ő megbocsátott, Ő még mindig tökéletes. Sőt! Azóta megkérte a kezemet, és most már menyasszony vagyok. Azt hiszem, ez a legnagyobb változás.
Közben persze dolgoztam is, meg fel is mondtam, meg jártam két egyetemre, most a másodikat jól ott is hagytam, az elsőn meg lassan záróvizsgázom. A szakdolgozat kész, és azt hiszem, én is készen vagyok az Életre.
Esküvőt tervezünk, pénzt kuporgatunk, és hamarosan a Pocaklakó-projekt is beindul. Csak sajnos az út rögös, de azért mi kitartóan vesszük az akadályokat.
Közben persze lett egy nagy gazdasági világválság is ide a nyakunkra, ha még nem lett volna amúgy is elég nehéz az életünk. Szegény magunkfajtákat rendesen ellehetetlenítik, sőt nem csak minket... Mindenkit.
De nem akarom, hogy az első bejegyzésem nagyon sopánkodós legyen, hiszen nincsen okom csüggedni. A férfi, akit szeretek, szeret, és hamarosan ezt meg is pecsételjük. Most csak ennek kell számítania. Akármilyen borongós a világ, nekünk nem szabad hagyni, hogy az elénk görgetett akadályok elvegyék a kedvünk.
Belevágunk hát, és szervezünk. Még hozzá esküvőt. Ráadásul nem is kicsit, hiszen leszünk vagy hetvenen! A tervek már körvonalazódnak, és a tőke is gyűlik a megvalósításhoz.
Azt hiszem, ilyen időkben minden kis örömbe kapaszkodni kell és nem szabad megállni. Mert ha elvész a lendület, elsodor az ár. És ha egyszer letérünk az Útról, amelyet magunknak szántunk, talán sosem érünk többé célba.
Mi közösen szeretnénk célba érni, és ezért mindent megteszünk. Remek páros vagyunk, jól kiegészítjük és ellensúlyozzuk egymást. És mivel a boldog életre nincs recept, mi csak úgy találomra fűszerezzük mindenfélével. S ha úgy vesszük, minden adott egy jobb élethez...

Continue >>>