Az igazak álma...

Ezúttal megpróbálok kicsit összeszedettebb és kevésbé hisztérikus lenni és szépen mindent elmesélni.
Szóval végül is 6:15 körül (két megválaszolatlan SMS elküldése után) felhívtam. Erre ő álmatagon felveszi a telefont, hogy miért kiabálok vele, hisz épp most ébredt fel... Tehát ALUDT!!! Az egésszel csak annyi a baj, hogy utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával még ő bizonygatta, hogy fennmaradhat sokáig, hiszen másnap hétvége lesz, tud pihenni. A kérdésemre, hogy akkor miért nem írt egy SMS-t, hogy ő alszik és hagyjuk, az volt, hogy hát a Skype megy nála és ő úgy gondolta, hogy majd felébred, ha hívom. Közöltem vele, hogy ez pazar, ugyanis nálam ő másfél órája offline, és amikor csörgetni próbáltam (heccből, hisz tudtam, hogy úgyse jön rá válasz), akkor is bazira OFFLINE volt. Közöltem vele, hogy mivel én kezdeményeztem vele a partnerkapcsolatot a Skype-ban, talán jóvá kellett volna hagynia a dolgot. Erre ő a Skype-ra kente, hogy az nem jelezte, hogy neki bármit is jóvá kéne hagynia, ő meg azt hitte, minden a legnagyobb rendben. Erre közöltem, hogy de semmi nincs rendben. Ő meg közben kattintott kettőt a gépén és láss csodát, jóváhagyott és máris online-nak láttam a partnerlistán. Erre mondta, hogy akkor tegyük le a telefont és folytassuk Skype-on, mire én közöltem, hogy inkább ne. Ugyanis ekkor már patakzottak a könnyeim, hogy hogy lehet ennyire zseniálisan tökfej, és hogy én hogy lehetek ennyire zseniálisan lúzer, hogy ébrenléttel kínoztam magam hajnalban. Szóval letettem a telefont, a párnámba fúrtam a fejem és 20 percen keresztül bömböltem és zokogtam. Baromira jól esett ugyanis, hogy neki ennyire nem volt fontos, hogy beszéljünk. Ő ottani idő szerint 7-kor feküdt le, ami itteni idő szerint 4, és ő tudta, hogy 4 és 5 között bejelentkezem valamikor. Nem értem, már miért nem bírta megvárni, pláne, hogy ő mondta, hogy a kedvemért ébren marad az este. De hát tényleg biztos ennyire hiányzom neki, és tényleg ennyire nem jelent neki semmit, hogy tudunk-e beszélni vagy sem. Akár meg is szűnhetnék létezni. És azt hiszem, meg is fogok!

Continue >>>

Agybaj

Ma ötödik napja, hogy Peti elutazott Amerikába, egészen pontosan Seattle-be. Először is 12 órát repült (plusz átszállás), de szerencsére épségben odaért és az ő Airbusuk nem pottyant le a magasból. Amióta kint van, eddig háromszor beszéltünk telefonon, de számomra ez nem volt igazán kielégítő. Mivel nincsen itthon internetük (kiköttettük azzal a céllal, hogy olcsóbb szolgáltatóra váltunk - csak ez még nem jött össze), ezért úgy volt, hogy Egerbe költözöm, amíg Peti távol van. De mivel bejött egy alkalmi meló, ezért ez a tervünk módosult. És mivel a kilépőpapírjaimat még a jövő héten alá kell írnom a munkaerőközvetítőmnél, ezért még nem utazhatom haza (másrészt meg az anyagi forrásaimnak is a végére értem, így muszáj megvárnom azt is, hogy a fizumat megkapjam).
Na de mivel a telefon drága, nekem meg nincs netem, vettem egy olyan SIM kártyát, amiről lehet netezni, mert a gyönyörű rózsaszín telefonom bár telefonálásra tökéletesen alkalmatlan, HSDPA modemként mégis tökéletesen működik. Úgyhogy (tekintve, hogy az anyagi forrásaimat lenulláztam) tegnap kölcsönkértem erre a kis beruházásra Steve-től, aki készséggel kisegített, úgyhogy amint megjön a fizum, máris törlesztek neki. De ennek az egész netvásárlási cécónak az volt az apropója, hogy tudjak Petivel Skype-on beszélni, hiszen így mégiscsak olcsóbb lenne mindkettőnknek. Namármost, tekintve, hogy 9 óra az időeltolódás, azaz mikor nála van reggel 8, akkor nálam délután 5, így ő pont akkor megy dolgozni, mikor nálunk az este kezdődik. És mikor nála van délután 5, az nálam hajnal 2, ezért úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha nem ő kel korán - hisz neki dolgoznia kell, ő nem lehet napközben kimerült -, ezért én keltem ma 4:30-kor, mert az neki helyi idő szerint 19:30.
Szóval ez a koránkelésem története, de az már kevésbé vidám, hogy itt ülök most már másfél órája, és ő még csak be sem jelentkezett Skype-on (se MSN-en, se g-Talk-on). Pedig írtam neki SMS-t még 4:40 körül viccesen, hogy mi van, elfeledkeztél rólam, de még arra se kaptam választ.
De most nem oda akarok paranoid módon kilyukadni, hogy biztos elvitték az ufók, mert abban biztos vagyok, hogy nincsen neki semmi baja. Biztos vagyok benne, hogy marha jól érzi magát, biztos a kinti kollégákkal szervezett valami esti programot vagy tudja a franc, csak épp ez akkor sem mentség arra, hogy még egy elcseszett SMS-t sem tudott írni, hogy csesszemmeg aludjak nyugodtan tovább. Végül is csak az egész napom van elcseszve azáltal, hogy tegnap későn feküdtem le (mert mit ad isten a szerencsétlen mobilinternettel bajlódtam 11 óráig, hogy összehozzam valahogy a telefonom meg a laptopom, hogy működjön is a dolog), és ráadásul még korán is keltem, szóval nekem fuccs.
Persze pusztán azért vártam meg a hajnal hatot, ahelyett, hogy a dühtől feszítve megpróbáltam volna visszaaludni, mert tegnap a telefonban kegyesen azt ecsetelte, hogy elég, ha csak 6-kor kelek, mert neki másnap úgysem kell dolgozni, ezért nem baj, ha éjszakázik egy kicsit és későn fekszik le. Persze én erre háromszor elmondtam, hogy de én felkelek 4 és 5 között és ő meg legyen online, és ő még mondta is, hogy jó, és ehhez képest semmi nincs.
Most írtam neki egy igazán elcseszett SMS-t, igazán elcseszett hangnemben, úgyhogy erre már majdcsak válaszol.
Amúgy remekül vagyok ám, komolyan, csak kezdek kicsit idegbajt kapni. Gyűlölöm a magányt, de még annál is jobban gyűlölöm a kialvatlanságot és a fáradtságot, és mindezekfelett a legjobban gyűlölöm magamat, amkikor nyűgös és hisztériás vagyok. Márpedig most az vagyok, és joggal. Faszom.

Continue >>>

Vallomás

Kedves Olvasóm!

Annyiszor szabadkoztam már el-elmaradozásaim miatt, és Te olyan jól tudod mostanra már, hogy nálam ez így normális, hogy ezúttal már nem is kérek elnézést. Hiszen bizonyára megbocsátasz nekem...
Ami engem illet: jól vagyok, köszönöm. Vagy legalább is kifelé próbálom ezt mutatni. A lelkem ugyanis meghasadt, az elmém pedig meghasonlott. A szívem meg egyszerűen csak sajog. De mindent összevetve úgy gondolom, az én állapotomban ez a normális. Hiszen még mindig munkanélküli vagyok, még mindig úgy függök Petitől - mind anyagilag, mind érzelmileg -, amennyire cseppet sem szeretnék, és mindezeken felül újabban úgy érzem, elvesztettem önnön magamat. Nem tudom, mikor, hogyan és hol történt, de ha visszatekintek a 3-4 évvel ezelőtti önmagamra, akkor egy teljesen más személyiséget látok. Vidám voltam, mosolygyáros, kedves és fűtött a tűz, semmi nem volt számomra lehetetlen, és sosem fogytam ki a jó beszédtémákból. Most pedig savanyú vagyok, már-már antiszociális, kedvetlen és megalkuvó. Gondolhatnám azt is, hogy csak megkomolyodtam és felnőtté értem végre, de én nem gondolom, hogy erről lenne szó. Sokkal inkább gondolom azt, hogy az elmúlt évek impressziói és empíriái kifordítottak önmagamból. Steve azt mondta minderre - mármint mikor megemlítettem neki, hogy véleményem szerint rossz irányba változtam meg -, hogy szerinte egy igen kellemes személyiség és társaság vagyok, és bár nem ismert korábban, mégis szeret így, és próbált nyugtatni, hogy én is szeressem magam.
Lehetetlen úgy szeretni, hogy hosszú ideje olyan érzésünk van, mintha a szívünk hibernálta volna magát egy jobb időre. Mintha csak arra várna, hogy visszataláljak önmagamhoz. És amíg ez nem történik meg, addig szeretni sem fog - és gyűlölni sem. Addig is magam vagyok; üresen és magányosan. Így pedig nemcsak magamat nem szerethetem, hanem például Petit sem. Mindez a nyakatekert önboncolgatás jó magyarázatot látszik szolgáltatni az utóbbi időben rám jellemző viselkedésmintákra. Merthát Petivel szemben türelmetlen vagyok, könnyen dühbe jövök, felemelem a hangom, letorkollom, bántom. Pedig nem ezt érdemelné, hiszen sokat dolgozik és fáradt, és itthon az otthon meghitt nyugalmára vágyna; és persze a szeretetemre. Én pedig igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hiszen már eldöntöttem, hogy minket egymásnak rendeltek és hogy azon kell munkálkodnom, hogy őt boldoggá tegyem. Nála jobb apát és férjet ugyanis nem kívánhatok, és tudatában annak, hogy ő egy Kincs, mindent meg kell tennem a szerelméért. Az én szerelmemmel persze nem tudom, mi van vagy minek kellene lennie, de hiszem azt, hogy pusztán elhatározás kérdése a boldog élet. Merítek hát Gary Chapman műveiből, és alkalmazom az öt szeretetnyelvet folyamatosan, hogy feltöltsem mindkettőnk szeretet-tankját. A múlt héten ez csodásan működött, bár ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy kicsit magam is kiegyensúlyozottabb voltam.
A lényeg a lényeg, nem szabad hagynom magam ismét visszazuhanni a melankóliába. A múlt héten már a gyógyulás jelei mutatkoztak rajtam, ismét embernek éreztem magam, nem valami roncsnak. Csakhát a tudat, hogy a munkaerőpiacon senkinek nem kellek, és a folytonos visszautasítások sajnos csak ahhoz járulnak hozzá, hogy megint magamba zuhanjak. Kényszerevő vagyok lassan egy hónapja, a kilóim szépen lassan gyarapodnak, én pedig egyre kevésbé vágyom társaságra és jól esik magányosan gyötrődnöm. Úgy egy hónapja a migrénem is visszatért, de már meg sem vagyok lepődve rajta. Mindig akkor gyötör, ha nem vagyok kibékülve önmagammal és a világgal. Peti mellett a két és fél év alatt nem jelentkeztek a rám olyan nagyon jellemző pszichoszomatikus megbetegedések. Szinte makkegészséges voltam mindvégig. Most mégis gyomorfájdalmak és fejfájások kínoznak, gyakran szédelgek és gyengének érzem magam.
Tudom, hogy sürgősen rendeznem kell magamban ezeket a dolgokat. Nem csak magam miatt, hanem a családom, a környezetem, és legelsősorban Peti miatt. Ő engem választott, én pedig őt, és nekem az ő boldogságánál semmi sem fontosabb. De amíg én ilyen vagyok, addig ő is csak szenved, ezt pedig nem engedhetem. Másrészről ott vannak a barátaim, akikkel csak odázgatom a találkozásokat, hagyom őket eltávolodni magamtól, pedig egytől egyik szeretnek - és olyannak, amilyen vagyok -, és mind csak segíteni szeretnének. (Már aki tudja, milyen helyzetben vagyok. Mert ha tehetem, inkább eltitkolom előlük, és próbálok mosolyogni és élni.)
Attól tartok, bő lére szaladt az önvizsgálatom leírása, és talán túl sokat elárul a lelki folyamataimról, de le kellett írnom. Kellett, hogy megkönnyebbüljek, kellett, hogy magamnak is bevalljam, hányadán állok... Hiszen a problémák megoldásához az első lépés magának a problémának a definiálása. És azt hiszem, nekem ez sikerült. Már csak a megfelelő gyógymódot kell megtalálnom. Viszont hiszek abban a mondásban, hogy ha az életed egy területe rendbe jön, akkor automatikusan a többi területen is javulás következik be. Eddig azt hittem, arra kell várnom, hogy munkahelyem legyen. Most viszont már tudom, hogy tévedtem, hiszen ha a magánéletemet rendbe hozom, akkor kiegyensúlyozottabbá válok, nyugodtabbá és bizakodóbbá, és úgy sokkal könnyebben veszem majd az élet akadályait. És akkor sokkal könnyebben megfelelek majd a többi terület kihívásainak. És akkor tényleg bekövetkezik majd a várva várt javulás.

Continue >>>