Idiotizmusom újabb fémjele

Nos... Talán nem helyes, de mégis úgy érzem, le kell írnom, min megyek keresztül. Azt nem tudom, hol is kezdjem, mert ez egy hosszú történet. Úgy két és fél hete kezdődött, és most már teljes káosszá vált miatta az életem...
Illetve mindennek én vagyok az oka, az én döntéseim, az én cselekedeteim. Ezt nem lehet egyszerűen a sorsra vagy a véletlenre fogni. Hisz én irányítottam az eseményeket.
Szóval minden azzal kezdődött, hogy Peti jó egy hónapja elment Seattle-be dolgozni. Az első két hétben még jól viseltem a dolgot (relatíve, magamhoz képest), sokat dolgoztam, lefoglaltam magam. Aztán két és fél hete hétfőn elmentem Steve barátommal meg pár régi csoporttárssal buliznia Morrison's1-be. Az este jól alakult, csocsóban egy ideig verhetetlenek voltunk, de ahogy fáradtam, úgy romlott a teljesítményem is... Közben a sráccal, aki időközben a csocsópartnerem lett, egyre többet beszélgettünk és jól összebarátkoztunk. Miután bezárt a hely, együtt mentünk tovább a Morrison's2-be, és ott folytattuk a táncolást...
Légyeg a légyeg, kiderült, hogy sok tekintetben jó páros vagyunk, és kölcsönös vonzalom alakult ki köztünk. Én pedig nem bírtam magammal... A következő héten többször is találkoztunk, és én egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni, hogy mit is akarok az élettől.
Petivel már rég nem az igazi, hiszen túlságosan is különbözünk, és sokmindenben be kell alkudnom, ha azt akarom, hogy ez a kapcsolat működjön. Ezen már régóta dilemmázom, úgy egy éve biztosan, hiszen akkor akartam Petit először elhagyni... De akkor még rendbetettük a dolgokat, vagy legalább is én ezt elhitettem magammal. Most pedig teljesen össze vagyok zavarodva.
Megint megpróbáltam szakítani, de nem voltam elég erős hozzá, hogy végigvigyem, amit elhatároztam. Peti kivételesen a sarkára állt és nem akart elengedni, nekem pedig kényelmesebb volt újra a karjaiba vetnem magam. De tudom persze, hogy ez a döntés csak a gyávaságom eredménye volt, nem pedig az őszinte érzéseké. Mert olyanok nekem már nincsenek...
Tudom, hogy lehetne ezt a kapcsolatot folytatni még, akár évekig is, de most úgy érzem, nekem nem erre van szükségem. És az biztos, hogy egy életen át ezt nem bírnám...
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másik fiú iránti érzéseim is hozzájárultak ahhoz, hogy szakítani próbáltam. Nem elsősorban ő az oka, hisz őt még nem is ismerem igazán. De időt és lehetőséget szerettem volna adni magunknak, hogy jobban megismerjük egymást, és hogy kiderüljön, tényleg olyan jól összeillünk-e.
De persze már mindent teljesen elszúrtam, ahogy szoktam. Amikor kiderült, hogy Petit nem voltam képes elhagyni, a másik fiú örökre elbúcsúzott, mondván, túl sokat jelentek neki ahhoz, hogy pusztán barátok legyünk... Még mindig könnybe lábad a szemem, ha belegondolok, hogy elveszítettem őt, pedig megpróbáltam újra felvenni vele a kapcsolatot és semmi választ nem kaptam... Valószínűleg elege lett a huzavonából, és nem akar egy ennyire komolytalan és lökött csajjal kezdeni... Meg is értem őt mélységesen. Csak fáj.
Azt, hogy most mi lesz, nem tudom... Valószínűleg elköltözöm Petitől és adok időt magamnak tisztázni a gondolataimat és az érzéseimet. Már úgyis kellően hülyét csináltam mindenkiből, kellően megbántottam mindenkit, és éppen elég fájdalmat okoztam. És tudom, hogy erre nincsen mentség...

Continue >>>

Shit és suck.
Azt sejtettem, hogy a nyomszakértők nem fogják elkapkodni a dolgot, de hát az már kész kabaré, hogy még mindig nem értek ide. Eltelt több mint 36 óra a bejelentésem óta.
Tegnap persze itthon ültem egész nap, még a boltba is csak rohanva mentem el, nehogy pont akkor jöjjenek. De nem jöttek. Úgyhogy ma megint felhívtam a 107-et (9:30-kor), hogy mondjanak már valamit, hiszen holnap már hétfő, nem ülhetek itthon örökké. Kértem a kedves hangú kisasszonyt, hogy ellenőrizze a rendszerben, hogy mi lehet a gond. Hát miután bediktáltam az adatokat, visszakérdezett, hogy biztos? Mondtam neki, persze. Még a járőrök is kijöttek. Erre kérte, hogy tartsam. Tartottam 3 percig, mire visszakérdezett, hogy biztos, hogy ekkor történt? Mondom, biztos. És mit loptak el? Mondom, bicikliket. Erre kérte, hogy megint tartsam. Újabb 3 perc csend, mire visszaveszi a telefont. "Ugye visszahívhatjuk ezen a számon?" Mondtam neki, hogy persze, azt megköszönném. És letettük. És azóta is várok.
A fentiek alapján az a megérzésem, hogy valamit nagyon félreadminisztráltak. Ha látta volna a rendszerükben az esetemet, akkor nem kérdezett volna rá minden részletre. Úgyhogy ezek szerint tök potyára gubbasztok itthon két napja a csodára várva. Pedig tegnapra is meg mára is meghívásom volt a sógornőmékhez. De ha szerencsém lenne, és ideérnének a nyomszakértők délig, akkor még át is tudnék menni hozzájuk ebédre, és ott tölthetném a délutánt.
Úgyhogy most ismét reménykedek és nézegetek kifelé az ablakon, hátha egyenruhásokat látok. Meg persze várom, hogy visszahívjanak, hogy sűrűn elnézésüket kérik, és máris küldjük a kollégákat.

Continue >>>

A lopás

Ismét egy nemvidám post következik. Akik már amúgy is nehezen viselik szenvedéseimet, inkább el se olvassák.

Szóval, az úgy volt, hogy volt nekünk 3 szép kerékpárunk (na jó, két szép és egy kicsit régebbi, amit én annyira nem szerettem). A lépcsőház pincéjében, a saját tárolónkban tartottuk őket, mert Peti évek óta ott tartotta a régi bringáját, és mikor nekem meg neki is vettünk újat, értelemszerűen azok is odakerültek. Nekem tavaly nyáron vettünk új bicót, Petinek idén április elején. A Petié 75.000-erbe kóstált, az enyém csak 35-be, a régit meg nem tudom, azt Peti annó 25.000 forintért vette, de az már biztos megvolt vagy 5 éve.
Na ma ki akartam menni a metro áruházba, és mivel nincs túl messze, ezért bringára akartam pattanni, mert úgy egyszerűbb hazahozni a sok motyót, mint gyalog. Még kacérkodtam is a gondolattal, hogy a Peti új biciklijével megyek, mert igazán még úgysem volt lehetőségem kipróbálni, de aztán úgy döntöttem, inkább nem, mert az sokba került és nehogy az áruház elől ELLOPJÁK.
Na hát a jós szólt belőlem, mikor erre gondoltam, mert mikor lementem a pincébe és kinyitottam a tárolónkat, a három biciklinek hűlt helye nem volt (a festékes dobozok és egyéb vackok bezzeg a helyükön voltak). Na azon nyomban nyúltam a telefonomért, de mivel Petinél ekkor még javában hajnal volt, inkább az ő anyukáját hívtam fel, hogy mitévő legyek. Természetesen hívtam a rendőrséget, miután beszéltem a közös képviselővel is.
Míg a rendőrökre vártam, felhívtam az én anyumat is, aki mellett pont ott volt az ügyvéd barátnője (micsoda szerencse :S ), aki mondta, hogy hívjam fel a biztosítót is, míg a rendőrökre várok, és ne aggódjak, ha valami papírt nem találok, azokat később is be lehet majd mutatni. Szóval nyugtatgatott ő is, anya is, anyós is, mindenki.
Persze kicsit le is higgadtam, így eszembe jutott, hogy hol keressem a biciklik jótállásait és blokkjait, a két újé így meg is lett. (A régié fingom nincs, megvan-e még egyáltalán, de nem is az az igazán érdekes, hanem a másik kettő.)
Persze a szituban még az a szép, hogy a pincében nem jártunk uszkve 1 hónapja, mert olyan rekkenő hőség volt, utána meg jött az esős időszak, hogy a fenének nem volt kedve biciklire ülni. Így aztán azt sem tudhatom, hogy az elmúlt négy hétben vajon mikor nyúlták le a bringákat.
Na de aztán nagy sokára végre kijött két járőr hozzám. Egyből azt kérdezték, tapasztaltam-e bármi rendelleneset (rongálást, ilyesmit) a pincében. Mondom én csak kinyitottam, bepánikoltam, hogy nincsenek ott, visszazártam és hívtam a rendőrséget. Szét se néztem. Na erre húzták a szájukat, és némi unszolásra végre hajlandóak voltak lejönni megnézni a helyszínt. Odalenn aztán kiderült, hogy nem a lakatot berhelték meg, még csak nem is a hajlítópántokat, hanem egyszerűen az ajtót záró láncnak feszítették szét az egyik szemét, és így könnyedén szét tudták akasztani a láncot, és tádám, nyitva az ajtó.
Na ebből a roppantmód humoros fakabát egyből viccet is csinált:
"Na szóval így már érthető, miért nincs itt bicikli. De nézzük csak! *ajtó nyitva* Szóval most üred. Úgyhogy becsukom. Most meg kinyitom. *kinyitja* Még mindig üres. *becsukja megint* Vajon ha újra kinyitom, lesz benne újra bicikli? Három is? *már mosolyog, és ki is nyitja* Nem. ÜREESS! *és röhög*"
Ezt eljátszotta persze párszor, nyitogatta, csukogatta, és közben mindent jól összefogdosott, hogy a később kijövő nyomszakértők véletlenül se találjanak használható ujjlenyomatot.
Persze utána már én voltam a hülye, hogy azt sem tudom, mikor lopták el a bicikliket. Meg hogy nem vettem észre egyből a rongált láncot. Úgyhogy gunyoros hangnemben felvették végül az adataimat, szinte röhögve bediktálták a történteken a diszpécsernek a diktafonjukon keresztül, és itthagytak. "Megnyugtattak", vagy inkább kárörvendtek, hogy pár órán belül a nyomszakértők is megjönnek, úgyhogy maradjak csak itthon (a járőrök se kapkodták el a kiérést, de szerintem a nyomszakértők se fogják).
Szóval azóta is (jó háromnegyed órája) a nyomszakértőkre várok, akik majd megint rajtam fognak valószínűlkeg gúnyolódni, mert persze morcik lesznek, hogy fölöslegesen másznak ki, hiszen nyomot úgysem fognak találni, mert a kedves kollégájuk mindent összefogdosott, de rendesen. De ez őket úgysem fogja érdekelni, mert mi voltunk a lúzerek, hogy gyenge volt a lánc, meg különben is, azt se tudjuk, mikor történt a lopás... Tuti ők is jól megaláznak majd mégegyszer.
Ezek után persze majd még a biztosító is fog valami ürügyet találni, hogy ne fizessen egy kanyi kártérítést sem.

Mindent összevetve ez egy csodás hét volt (napi 9-10 órát melóztam éhbérért, Petivel napi 10 perceket beszélek és még mindig bizonytalan, hogy mikor jön haza, amúgy meg szar dolog egyedül lenni). Naúgyhogy a hajam megint égnek áll az idegtől. Csak jönnének már végre a nyomszakértők és lennénk már túl ezen az egészen.

Continue >>>