Agybaj

Ma ötödik napja, hogy Peti elutazott Amerikába, egészen pontosan Seattle-be. Először is 12 órát repült (plusz átszállás), de szerencsére épségben odaért és az ő Airbusuk nem pottyant le a magasból. Amióta kint van, eddig háromszor beszéltünk telefonon, de számomra ez nem volt igazán kielégítő. Mivel nincsen itthon internetük (kiköttettük azzal a céllal, hogy olcsóbb szolgáltatóra váltunk - csak ez még nem jött össze), ezért úgy volt, hogy Egerbe költözöm, amíg Peti távol van. De mivel bejött egy alkalmi meló, ezért ez a tervünk módosult. És mivel a kilépőpapírjaimat még a jövő héten alá kell írnom a munkaerőközvetítőmnél, ezért még nem utazhatom haza (másrészt meg az anyagi forrásaimnak is a végére értem, így muszáj megvárnom azt is, hogy a fizumat megkapjam).
Na de mivel a telefon drága, nekem meg nincs netem, vettem egy olyan SIM kártyát, amiről lehet netezni, mert a gyönyörű rózsaszín telefonom bár telefonálásra tökéletesen alkalmatlan, HSDPA modemként mégis tökéletesen működik. Úgyhogy (tekintve, hogy az anyagi forrásaimat lenulláztam) tegnap kölcsönkértem erre a kis beruházásra Steve-től, aki készséggel kisegített, úgyhogy amint megjön a fizum, máris törlesztek neki. De ennek az egész netvásárlási cécónak az volt az apropója, hogy tudjak Petivel Skype-on beszélni, hiszen így mégiscsak olcsóbb lenne mindkettőnknek. Namármost, tekintve, hogy 9 óra az időeltolódás, azaz mikor nála van reggel 8, akkor nálam délután 5, így ő pont akkor megy dolgozni, mikor nálunk az este kezdődik. És mikor nála van délután 5, az nálam hajnal 2, ezért úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha nem ő kel korán - hisz neki dolgoznia kell, ő nem lehet napközben kimerült -, ezért én keltem ma 4:30-kor, mert az neki helyi idő szerint 19:30.
Szóval ez a koránkelésem története, de az már kevésbé vidám, hogy itt ülök most már másfél órája, és ő még csak be sem jelentkezett Skype-on (se MSN-en, se g-Talk-on). Pedig írtam neki SMS-t még 4:40 körül viccesen, hogy mi van, elfeledkeztél rólam, de még arra se kaptam választ.
De most nem oda akarok paranoid módon kilyukadni, hogy biztos elvitték az ufók, mert abban biztos vagyok, hogy nincsen neki semmi baja. Biztos vagyok benne, hogy marha jól érzi magát, biztos a kinti kollégákkal szervezett valami esti programot vagy tudja a franc, csak épp ez akkor sem mentség arra, hogy még egy elcseszett SMS-t sem tudott írni, hogy csesszemmeg aludjak nyugodtan tovább. Végül is csak az egész napom van elcseszve azáltal, hogy tegnap későn feküdtem le (mert mit ad isten a szerencsétlen mobilinternettel bajlódtam 11 óráig, hogy összehozzam valahogy a telefonom meg a laptopom, hogy működjön is a dolog), és ráadásul még korán is keltem, szóval nekem fuccs.
Persze pusztán azért vártam meg a hajnal hatot, ahelyett, hogy a dühtől feszítve megpróbáltam volna visszaaludni, mert tegnap a telefonban kegyesen azt ecsetelte, hogy elég, ha csak 6-kor kelek, mert neki másnap úgysem kell dolgozni, ezért nem baj, ha éjszakázik egy kicsit és későn fekszik le. Persze én erre háromszor elmondtam, hogy de én felkelek 4 és 5 között és ő meg legyen online, és ő még mondta is, hogy jó, és ehhez képest semmi nincs.
Most írtam neki egy igazán elcseszett SMS-t, igazán elcseszett hangnemben, úgyhogy erre már majdcsak válaszol.
Amúgy remekül vagyok ám, komolyan, csak kezdek kicsit idegbajt kapni. Gyűlölöm a magányt, de még annál is jobban gyűlölöm a kialvatlanságot és a fáradtságot, és mindezekfelett a legjobban gyűlölöm magamat, amkikor nyűgös és hisztériás vagyok. Márpedig most az vagyok, és joggal. Faszom.