Kedves Olvasóm!
Annyiszor szabadkoztam már el-elmaradozásaim miatt, és Te olyan jól tudod mostanra már, hogy nálam ez így normális, hogy ezúttal már nem is kérek elnézést. Hiszen bizonyára megbocsátasz nekem...
Ami engem illet: jól vagyok, köszönöm. Vagy legalább is kifelé próbálom ezt mutatni. A lelkem ugyanis meghasadt, az elmém pedig meghasonlott. A szívem meg egyszerűen csak sajog. De mindent összevetve úgy gondolom, az én állapotomban ez a normális. Hiszen még mindig munkanélküli vagyok, még mindig úgy függök Petitől - mind anyagilag, mind érzelmileg -, amennyire cseppet sem szeretnék, és mindezeken felül újabban úgy érzem, elvesztettem önnön magamat. Nem tudom, mikor, hogyan és hol történt, de ha visszatekintek a 3-4 évvel ezelőtti önmagamra, akkor egy teljesen más személyiséget látok. Vidám voltam, mosolygyáros, kedves és fűtött a tűz, semmi nem volt számomra lehetetlen, és sosem fogytam ki a jó beszédtémákból. Most pedig savanyú vagyok, már-már antiszociális, kedvetlen és megalkuvó. Gondolhatnám azt is, hogy csak megkomolyodtam és felnőtté értem végre, de én nem gondolom, hogy erről lenne szó. Sokkal inkább gondolom azt, hogy az elmúlt évek impressziói és empíriái kifordítottak önmagamból. Steve azt mondta minderre - mármint mikor megemlítettem neki, hogy véleményem szerint rossz irányba változtam meg -, hogy szerinte egy igen kellemes személyiség és társaság vagyok, és bár nem ismert korábban, mégis szeret így, és próbált nyugtatni, hogy én is szeressem magam.
Lehetetlen úgy szeretni, hogy hosszú ideje olyan érzésünk van, mintha a szívünk hibernálta volna magát egy jobb időre. Mintha csak arra várna, hogy visszataláljak önmagamhoz. És amíg ez nem történik meg, addig szeretni sem fog - és gyűlölni sem. Addig is magam vagyok; üresen és magányosan. Így pedig nemcsak magamat nem szerethetem, hanem például Petit sem. Mindez a nyakatekert önboncolgatás jó magyarázatot látszik szolgáltatni az utóbbi időben rám jellemző viselkedésmintákra. Merthát Petivel szemben türelmetlen vagyok, könnyen dühbe jövök, felemelem a hangom, letorkollom, bántom. Pedig nem ezt érdemelné, hiszen sokat dolgozik és fáradt, és itthon az otthon meghitt nyugalmára vágyna; és persze a szeretetemre. Én pedig igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hiszen már eldöntöttem, hogy minket egymásnak rendeltek és hogy azon kell munkálkodnom, hogy őt boldoggá tegyem. Nála jobb apát és férjet ugyanis nem kívánhatok, és tudatában annak, hogy ő egy Kincs, mindent meg kell tennem a szerelméért. Az én szerelmemmel persze nem tudom, mi van vagy minek kellene lennie, de hiszem azt, hogy pusztán elhatározás kérdése a boldog élet. Merítek hát Gary Chapman műveiből, és alkalmazom az öt szeretetnyelvet folyamatosan, hogy feltöltsem mindkettőnk szeretet-tankját. A múlt héten ez csodásan működött, bár ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy kicsit magam is kiegyensúlyozottabb voltam.
A lényeg a lényeg, nem szabad hagynom magam ismét visszazuhanni a melankóliába. A múlt héten már a gyógyulás jelei mutatkoztak rajtam, ismét embernek éreztem magam, nem valami roncsnak. Csakhát a tudat, hogy a munkaerőpiacon senkinek nem kellek, és a folytonos visszautasítások sajnos csak ahhoz járulnak hozzá, hogy megint magamba zuhanjak. Kényszerevő vagyok lassan egy hónapja, a kilóim szépen lassan gyarapodnak, én pedig egyre kevésbé vágyom társaságra és jól esik magányosan gyötrődnöm. Úgy egy hónapja a migrénem is visszatért, de már meg sem vagyok lepődve rajta. Mindig akkor gyötör, ha nem vagyok kibékülve önmagammal és a világgal. Peti mellett a két és fél év alatt nem jelentkeztek a rám olyan nagyon jellemző pszichoszomatikus megbetegedések. Szinte makkegészséges voltam mindvégig. Most mégis gyomorfájdalmak és fejfájások kínoznak, gyakran szédelgek és gyengének érzem magam.
Tudom, hogy sürgősen rendeznem kell magamban ezeket a dolgokat. Nem csak magam miatt, hanem a családom, a környezetem, és legelsősorban Peti miatt. Ő engem választott, én pedig őt, és nekem az ő boldogságánál semmi sem fontosabb. De amíg én ilyen vagyok, addig ő is csak szenved, ezt pedig nem engedhetem. Másrészről ott vannak a barátaim, akikkel csak odázgatom a találkozásokat, hagyom őket eltávolodni magamtól, pedig egytől egyik szeretnek - és olyannak, amilyen vagyok -, és mind csak segíteni szeretnének. (Már aki tudja, milyen helyzetben vagyok. Mert ha tehetem, inkább eltitkolom előlük, és próbálok mosolyogni és élni.)
Attól tartok, bő lére szaladt az önvizsgálatom leírása, és talán túl sokat elárul a lelki folyamataimról, de le kellett írnom. Kellett, hogy megkönnyebbüljek, kellett, hogy magamnak is bevalljam, hányadán állok... Hiszen a problémák megoldásához az első lépés magának a problémának a definiálása. És azt hiszem, nekem ez sikerült. Már csak a megfelelő gyógymódot kell megtalálnom. Viszont hiszek abban a mondásban, hogy ha az életed egy területe rendbe jön, akkor automatikusan a többi területen is javulás következik be. Eddig azt hittem, arra kell várnom, hogy munkahelyem legyen. Most viszont már tudom, hogy tévedtem, hiszen ha a magánéletemet rendbe hozom, akkor kiegyensúlyozottabbá válok, nyugodtabbá és bizakodóbbá, és úgy sokkal könnyebben veszem majd az élet akadályait. És akkor sokkal könnyebben megfelelek majd a többi terület kihívásainak. És akkor tényleg bekövetkezik majd a várva várt javulás.
Annyiszor szabadkoztam már el-elmaradozásaim miatt, és Te olyan jól tudod mostanra már, hogy nálam ez így normális, hogy ezúttal már nem is kérek elnézést. Hiszen bizonyára megbocsátasz nekem...
Ami engem illet: jól vagyok, köszönöm. Vagy legalább is kifelé próbálom ezt mutatni. A lelkem ugyanis meghasadt, az elmém pedig meghasonlott. A szívem meg egyszerűen csak sajog. De mindent összevetve úgy gondolom, az én állapotomban ez a normális. Hiszen még mindig munkanélküli vagyok, még mindig úgy függök Petitől - mind anyagilag, mind érzelmileg -, amennyire cseppet sem szeretnék, és mindezeken felül újabban úgy érzem, elvesztettem önnön magamat. Nem tudom, mikor, hogyan és hol történt, de ha visszatekintek a 3-4 évvel ezelőtti önmagamra, akkor egy teljesen más személyiséget látok. Vidám voltam, mosolygyáros, kedves és fűtött a tűz, semmi nem volt számomra lehetetlen, és sosem fogytam ki a jó beszédtémákból. Most pedig savanyú vagyok, már-már antiszociális, kedvetlen és megalkuvó. Gondolhatnám azt is, hogy csak megkomolyodtam és felnőtté értem végre, de én nem gondolom, hogy erről lenne szó. Sokkal inkább gondolom azt, hogy az elmúlt évek impressziói és empíriái kifordítottak önmagamból. Steve azt mondta minderre - mármint mikor megemlítettem neki, hogy véleményem szerint rossz irányba változtam meg -, hogy szerinte egy igen kellemes személyiség és társaság vagyok, és bár nem ismert korábban, mégis szeret így, és próbált nyugtatni, hogy én is szeressem magam.
Lehetetlen úgy szeretni, hogy hosszú ideje olyan érzésünk van, mintha a szívünk hibernálta volna magát egy jobb időre. Mintha csak arra várna, hogy visszataláljak önmagamhoz. És amíg ez nem történik meg, addig szeretni sem fog - és gyűlölni sem. Addig is magam vagyok; üresen és magányosan. Így pedig nemcsak magamat nem szerethetem, hanem például Petit sem. Mindez a nyakatekert önboncolgatás jó magyarázatot látszik szolgáltatni az utóbbi időben rám jellemző viselkedésmintákra. Merthát Petivel szemben türelmetlen vagyok, könnyen dühbe jövök, felemelem a hangom, letorkollom, bántom. Pedig nem ezt érdemelné, hiszen sokat dolgozik és fáradt, és itthon az otthon meghitt nyugalmára vágyna; és persze a szeretetemre. Én pedig igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hiszen már eldöntöttem, hogy minket egymásnak rendeltek és hogy azon kell munkálkodnom, hogy őt boldoggá tegyem. Nála jobb apát és férjet ugyanis nem kívánhatok, és tudatában annak, hogy ő egy Kincs, mindent meg kell tennem a szerelméért. Az én szerelmemmel persze nem tudom, mi van vagy minek kellene lennie, de hiszem azt, hogy pusztán elhatározás kérdése a boldog élet. Merítek hát Gary Chapman műveiből, és alkalmazom az öt szeretetnyelvet folyamatosan, hogy feltöltsem mindkettőnk szeretet-tankját. A múlt héten ez csodásan működött, bár ebben lehet, hogy az is közrejátszott, hogy kicsit magam is kiegyensúlyozottabb voltam.
A lényeg a lényeg, nem szabad hagynom magam ismét visszazuhanni a melankóliába. A múlt héten már a gyógyulás jelei mutatkoztak rajtam, ismét embernek éreztem magam, nem valami roncsnak. Csakhát a tudat, hogy a munkaerőpiacon senkinek nem kellek, és a folytonos visszautasítások sajnos csak ahhoz járulnak hozzá, hogy megint magamba zuhanjak. Kényszerevő vagyok lassan egy hónapja, a kilóim szépen lassan gyarapodnak, én pedig egyre kevésbé vágyom társaságra és jól esik magányosan gyötrődnöm. Úgy egy hónapja a migrénem is visszatért, de már meg sem vagyok lepődve rajta. Mindig akkor gyötör, ha nem vagyok kibékülve önmagammal és a világgal. Peti mellett a két és fél év alatt nem jelentkeztek a rám olyan nagyon jellemző pszichoszomatikus megbetegedések. Szinte makkegészséges voltam mindvégig. Most mégis gyomorfájdalmak és fejfájások kínoznak, gyakran szédelgek és gyengének érzem magam.
Tudom, hogy sürgősen rendeznem kell magamban ezeket a dolgokat. Nem csak magam miatt, hanem a családom, a környezetem, és legelsősorban Peti miatt. Ő engem választott, én pedig őt, és nekem az ő boldogságánál semmi sem fontosabb. De amíg én ilyen vagyok, addig ő is csak szenved, ezt pedig nem engedhetem. Másrészről ott vannak a barátaim, akikkel csak odázgatom a találkozásokat, hagyom őket eltávolodni magamtól, pedig egytől egyik szeretnek - és olyannak, amilyen vagyok -, és mind csak segíteni szeretnének. (Már aki tudja, milyen helyzetben vagyok. Mert ha tehetem, inkább eltitkolom előlük, és próbálok mosolyogni és élni.)
Attól tartok, bő lére szaladt az önvizsgálatom leírása, és talán túl sokat elárul a lelki folyamataimról, de le kellett írnom. Kellett, hogy megkönnyebbüljek, kellett, hogy magamnak is bevalljam, hányadán állok... Hiszen a problémák megoldásához az első lépés magának a problémának a definiálása. És azt hiszem, nekem ez sikerült. Már csak a megfelelő gyógymódot kell megtalálnom. Viszont hiszek abban a mondásban, hogy ha az életed egy területe rendbe jön, akkor automatikusan a többi területen is javulás következik be. Eddig azt hittem, arra kell várnom, hogy munkahelyem legyen. Most viszont már tudom, hogy tévedtem, hiszen ha a magánéletemet rendbe hozom, akkor kiegyensúlyozottabbá válok, nyugodtabbá és bizakodóbbá, és úgy sokkal könnyebben veszem majd az élet akadályait. És akkor sokkal könnyebben megfelelek majd a többi terület kihívásainak. És akkor tényleg bekövetkezik majd a várva várt javulás.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése