Nos... Talán nem helyes, de mégis úgy érzem, le kell írnom, min megyek keresztül. Azt nem tudom, hol is kezdjem, mert ez egy hosszú történet. Úgy két és fél hete kezdődött, és most már teljes káosszá vált miatta az életem...
Illetve mindennek én vagyok az oka, az én döntéseim, az én cselekedeteim. Ezt nem lehet egyszerűen a sorsra vagy a véletlenre fogni. Hisz én irányítottam az eseményeket.
Szóval minden azzal kezdődött, hogy Peti jó egy hónapja elment Seattle-be dolgozni. Az első két hétben még jól viseltem a dolgot (relatíve, magamhoz képest), sokat dolgoztam, lefoglaltam magam. Aztán két és fél hete hétfőn elmentem Steve barátommal meg pár régi csoporttárssal buliznia Morrison's1-be. Az este jól alakult, csocsóban egy ideig verhetetlenek voltunk, de ahogy fáradtam, úgy romlott a teljesítményem is... Közben a sráccal, aki időközben a csocsópartnerem lett, egyre többet beszélgettünk és jól összebarátkoztunk. Miután bezárt a hely, együtt mentünk tovább a Morrison's2-be, és ott folytattuk a táncolást...
Légyeg a légyeg, kiderült, hogy sok tekintetben jó páros vagyunk, és kölcsönös vonzalom alakult ki köztünk. Én pedig nem bírtam magammal... A következő héten többször is találkoztunk, és én egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni, hogy mit is akarok az élettől.
Petivel már rég nem az igazi, hiszen túlságosan is különbözünk, és sokmindenben be kell alkudnom, ha azt akarom, hogy ez a kapcsolat működjön. Ezen már régóta dilemmázom, úgy egy éve biztosan, hiszen akkor akartam Petit először elhagyni... De akkor még rendbetettük a dolgokat, vagy legalább is én ezt elhitettem magammal. Most pedig teljesen össze vagyok zavarodva.
Megint megpróbáltam szakítani, de nem voltam elég erős hozzá, hogy végigvigyem, amit elhatároztam. Peti kivételesen a sarkára állt és nem akart elengedni, nekem pedig kényelmesebb volt újra a karjaiba vetnem magam. De tudom persze, hogy ez a döntés csak a gyávaságom eredménye volt, nem pedig az őszinte érzéseké. Mert olyanok nekem már nincsenek...
Tudom, hogy lehetne ezt a kapcsolatot folytatni még, akár évekig is, de most úgy érzem, nekem nem erre van szükségem. És az biztos, hogy egy életen át ezt nem bírnám...
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másik fiú iránti érzéseim is hozzájárultak ahhoz, hogy szakítani próbáltam. Nem elsősorban ő az oka, hisz őt még nem is ismerem igazán. De időt és lehetőséget szerettem volna adni magunknak, hogy jobban megismerjük egymást, és hogy kiderüljön, tényleg olyan jól összeillünk-e.
De persze már mindent teljesen elszúrtam, ahogy szoktam. Amikor kiderült, hogy Petit nem voltam képes elhagyni, a másik fiú örökre elbúcsúzott, mondván, túl sokat jelentek neki ahhoz, hogy pusztán barátok legyünk... Még mindig könnybe lábad a szemem, ha belegondolok, hogy elveszítettem őt, pedig megpróbáltam újra felvenni vele a kapcsolatot és semmi választ nem kaptam... Valószínűleg elege lett a huzavonából, és nem akar egy ennyire komolytalan és lökött csajjal kezdeni... Meg is értem őt mélységesen. Csak fáj.
Azt, hogy most mi lesz, nem tudom... Valószínűleg elköltözöm Petitől és adok időt magamnak tisztázni a gondolataimat és az érzéseimet. Már úgyis kellően hülyét csináltam mindenkiből, kellően megbántottam mindenkit, és éppen elég fájdalmat okoztam. És tudom, hogy erre nincsen mentség...
Illetve mindennek én vagyok az oka, az én döntéseim, az én cselekedeteim. Ezt nem lehet egyszerűen a sorsra vagy a véletlenre fogni. Hisz én irányítottam az eseményeket.
Szóval minden azzal kezdődött, hogy Peti jó egy hónapja elment Seattle-be dolgozni. Az első két hétben még jól viseltem a dolgot (relatíve, magamhoz képest), sokat dolgoztam, lefoglaltam magam. Aztán két és fél hete hétfőn elmentem Steve barátommal meg pár régi csoporttárssal buliznia Morrison's1-be. Az este jól alakult, csocsóban egy ideig verhetetlenek voltunk, de ahogy fáradtam, úgy romlott a teljesítményem is... Közben a sráccal, aki időközben a csocsópartnerem lett, egyre többet beszélgettünk és jól összebarátkoztunk. Miután bezárt a hely, együtt mentünk tovább a Morrison's2-be, és ott folytattuk a táncolást...
Légyeg a légyeg, kiderült, hogy sok tekintetben jó páros vagyunk, és kölcsönös vonzalom alakult ki köztünk. Én pedig nem bírtam magammal... A következő héten többször is találkoztunk, és én egyre inkább kezdtem elbizonytalanodni, hogy mit is akarok az élettől.
Petivel már rég nem az igazi, hiszen túlságosan is különbözünk, és sokmindenben be kell alkudnom, ha azt akarom, hogy ez a kapcsolat működjön. Ezen már régóta dilemmázom, úgy egy éve biztosan, hiszen akkor akartam Petit először elhagyni... De akkor még rendbetettük a dolgokat, vagy legalább is én ezt elhitettem magammal. Most pedig teljesen össze vagyok zavarodva.
Megint megpróbáltam szakítani, de nem voltam elég erős hozzá, hogy végigvigyem, amit elhatároztam. Peti kivételesen a sarkára állt és nem akart elengedni, nekem pedig kényelmesebb volt újra a karjaiba vetnem magam. De tudom persze, hogy ez a döntés csak a gyávaságom eredménye volt, nem pedig az őszinte érzéseké. Mert olyanok nekem már nincsenek...
Tudom, hogy lehetne ezt a kapcsolatot folytatni még, akár évekig is, de most úgy érzem, nekem nem erre van szükségem. És az biztos, hogy egy életen át ezt nem bírnám...
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a másik fiú iránti érzéseim is hozzájárultak ahhoz, hogy szakítani próbáltam. Nem elsősorban ő az oka, hisz őt még nem is ismerem igazán. De időt és lehetőséget szerettem volna adni magunknak, hogy jobban megismerjük egymást, és hogy kiderüljön, tényleg olyan jól összeillünk-e.
De persze már mindent teljesen elszúrtam, ahogy szoktam. Amikor kiderült, hogy Petit nem voltam képes elhagyni, a másik fiú örökre elbúcsúzott, mondván, túl sokat jelentek neki ahhoz, hogy pusztán barátok legyünk... Még mindig könnybe lábad a szemem, ha belegondolok, hogy elveszítettem őt, pedig megpróbáltam újra felvenni vele a kapcsolatot és semmi választ nem kaptam... Valószínűleg elege lett a huzavonából, és nem akar egy ennyire komolytalan és lökött csajjal kezdeni... Meg is értem őt mélységesen. Csak fáj.
Azt, hogy most mi lesz, nem tudom... Valószínűleg elköltözöm Petitől és adok időt magamnak tisztázni a gondolataimat és az érzéseimet. Már úgyis kellően hülyét csináltam mindenkiből, kellően megbántottam mindenkit, és éppen elég fájdalmat okoztam. És tudom, hogy erre nincsen mentség...
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése